Sós is, édes is, csípős is, húsos is, gyümölcsös is...

Gergely Róbert nemcsak enni – főzni is nagy étvággyal szokottGergely Róbert azonban nemcsak enni – főzni is nagy étvággyal szokott. Kóstolgatás címén sokszor még ma is annyira jóllakik, hogy a végén már csak nézni tudja, mint eszik a másik.

Családi vonás, hogy az evés mellett főzni is ennyire szeret?

Igen, és ilyen helyzetben szinte magától értetődő, hogy otthonosan jársz a piacon, hogy van hentesed, zöldségeskofád, tudod, hová kell menned, ha finom savanyúságot vagy friss gyümölcsöt, netán Zuglóban termett fügét akarsz venni. A Bosnyák téri piacon már ismerik az étvágyamat, tudják, mire van gusztusom. Nekem nagy öröm és nagyon nagy szórakozás, hogy a konyhában pepecselhetek. Gyorsan főzök, mert praktikus vagyok. Fejben megtervezem, mit kell csinálni, tudom a pontos sorrendet. Vannak állandó, vissza-visszatérő kajáim, amelyeket már a kisujjamból is kirázok. Lehet bármennyi dolgom, az ebédet akkor sem hagyom ki, és igyekszem egészségesen táplálkozni. Olykor-olykor persze én is eltévelyedek, kirúgok a hámból, és lazábban veszem a kanyarokat.

Ha most kinyitnánk a mélyhűtőt...

... kinyithatjuk! Nálam mindig van egy csomó dolog elkészítve. Leves, hogy az ízek összeérjenek, főzelék lefagyasztva, lent friss áru, feldolgozásra várva. Otthon, a szüleim mellett ezen a téren is sokat tanultam, és alkalmazom is rendszeresen.

Ki volt a nagyobb szakács az otthoni terepen?

Édesapám már elhunyt, de amíg élt, az ő tudásából is sok minden rám ragadt. Gyerekkoromban, mint egy kisinasnak, nekem is volt egy kosárkám, egy szatyrom, egy cekkerem, és mentem vele a piacra, a henteshez, és cipeltem a párizsit, a csirkét, a lecsókolbászt. Ő a konyhában ezt sebtében el is készítette. Szemben édesanyámmal, aki sokkal nyugodtabban, arisztokratikusabban főz. Apám ízei drasztikusabbak, férfiasabbak voltak, nagyobb darabokra vágta a húst, több volt rajta a fűszer. Anyukám mindent lágyabban, finomabban, nőiesebben készít el. Én pedig a kettőjük tempóját ötvözöm, bár én is képes vagyok néha ripsz-ropsz legyártani valamit. A Gundel-csirkepaprikás a gyors és a lassú közti verzió. Abban már gyakorlott vagyok.

Mivel kezdett? Rántottával?

Nagyképűség nélkül állíthatom: rántottából jeles vagyok. Azt is tudom, hogy készítik Egyiptomban, Görögországban. Mindkét helyen ellestem a titkot. Arra, hogy miképpen kell a tojást feltörni, majd felverni, a nagymamám tanított meg. Az ízesítés és a díszítés már az én művem. Főzni egyébként akkor kezdtem el, amikor elszakadtam a családi léttől, és elkerültem Pécsre. Ez már a főiskola utáni hét bő esztendő. Vidéki színészként, ha elfogyott a tartalék, az otthonról hozott csomagolt étel, általában a színházhoz közeli étterembe jártam. Később aztán ráfanyalodtam, hogy én magam készítsek valamit. Eleinte nagyon segített a lefagyasztott, bolti hasábburgonya és a göngyölt bélszín. Ezt ettem hetekig kecsappal vagy mustárral. Amíg rá nem untam. A zacskós levesek sem olyan jó ízűek egy idő után. Előbb-utóbb azzal sem számolhat az ember, hogy a kollégái vendégül látják, oda kellett hát állnom nekem is a gáztűzhelyhez. Produkáltam én is sok rossz vagy odakozmált kaját, amit ki kellett önteni, de megesett az is, hogy kénytelen-kelletlen megettem, mert annyira éhes voltam. Aztán egyre többet tudtam. Megtanultam rántást csinálni, sóskát behabarni. Ha nem ment valami, hazatelefonáltam az édesanyámnak: „Elakadtam, hogy folytassam?” Szóval, a pécsi évek alatt szépen lassan kezdett kifinomulni a főzési technikám, és egyre több ételt tudtam már elkészíteni anélkül, hogy kétesélyes lett volna a dolog, tehát vagy sikerül, vagy nem. Vagyis sikerült, s ettől még magabiztosabb lettem, és még többre vágytam. Már a szakácskönyveket is nyugodtabban lapozgattam, ismertem a szakszavakat, tudtam, mi az, hogy laskára vágni. Újabb szárnyakat adott, hogy a vendégeim is elismerően beszéltek rólam, szerették, amit nálam ettek, nem volt elsózva, túlfűszerezve, s ha én jártam valahol vendégségben, bizony, megkérdeztem, mitől volt olyan finom és egyedi az étel. Aztán én magam is elkészítettem.

Kedvenc ételei közül melyik áll az első helyen?

Az indonéz csirke.

Különös íze lehet.

Csirkemellből készítem currys alapon, a rizst pedig kurkumával színesítem. Mindkét fűszer elég sárga. Amikor a rizs puhára főtt, és az apróra vágott csirkemell is elkészült, egy nagy edényben összekeverem a kettőt, és ahhoz megy a karikára vágott banán, a héjától megpucolt és megpirított mandula, a hegyes zöldpaprika és a barackdzsem. Amikor minden íz felszívódik a rizses húsban, akkor értjük meg, hogy mitől indonéz az indonéz csirke. Az ízek kavalkádjától. És ezt az egészet tepsibe vagy jénai tálba tesszük, elegyengetjük, a tetejét nagyon vékonyan meghintjük szerecsendióval, majd a forró, 180-200 fokos sütőbe tesszük, és 10-15 percig bent hagyjuk. A rizses hús nem lehet száraz, az illata pedig másfél kilométeres körzetben érezhető. Annyi a finomság benne, hogy ehhez nem is kell semmi, önmagában megállja a helyét. Sós is, édes is, csípős is, húsos is, gyümölcsös is, a cicoma pedig lehet aszalt szilva vagy befőzött megy. Fenséges étel.

Fenségesebb, mint a csirkepaprikás?

Azt is imádom. Addig eszem, míg van a fazékban. Nem tudom megunni. Van is ezzel kapcsolatban egy jó történetem. Simonnal, a fiammal, aki lassan tizenhárom éves, édesanyámnál ebédeltünk. Súgta is neki az anyám nagy boldogan, hogy „paprikás csirke lesz, amit nagyon szeretsz”. Igen ám, de az édesanyám másképpen készítette, nem úgy, mint én, s ahogy a fiam megszokta. Nem volt behabarva, kicsit leveses volt, és a színe sem volt annyira piros. Mindketten nagyon éhesek voltunk, de Simon csak úgy beletúrt, aztán megköszönte, és már el is tolta maga elől a tányért. Alig vártam, hogy eljöjjünk az édesanyámtól, és megkérdezzem tőle, mi volt a baj? Rám nézett, és ez volt életem legnagyobb bókja. „Nekem a tiéd ízlik, apa!” – mondta. S mivel éhes maradt, el kellett vinnem őt egy gyorsbüfébe, ahol befalt pár szendvicset.

Hová vitte? Gyorsbüfébe?

Az volt a legközelebb. Annak ellenére, hogy én sem vagyok híve a hamburgernek, elvétve én is eszem. Mondjuk, két fellépés között, egy benzinkútnál. Aztán persze marad a szégyen.

Simon megjegyzését elmesélte a mamának?

Igen, akartam, hogy tudjon róla, hiszen nagyon szereti az unokáját. Egy másik alkalommal vette is a fáradságot, és megint paprikás csirkét csinált, de olyat, hogy az még az enyémnél is jobb volt. És elkezdődött köztünk egy versengés Simon kegyeiért. Azóta én is úgy csinálom, mint anyu, Simon pedig nagyon boldog.

Télvíz idején kolbászt is süt néha?

Azt az Operaház mellett, a Hajós utcában eszem. Ha dolgom van a belvárosban, „menetrend szerinti járattal” jön a pavlovi reflex, és már megyek is a henteshez. Az ízért, az illatért, a szertartásért, hogy elővehessem a bicskámat. Kérek egy karéj friss kenyeret, és jöhet a kolbász vagy a virsli, a debreceni, az oldalas, a töpörtyű, a frissen sült máj. Nem járok oda nagyon gyakran, de ha ott vagyok, élvezem. Bejön Seregi László, az ország legjobb koreográfusa, odaszólok neki, hogy „Lacikám, van még egy bicskám, elfogadod?” És onnantól fogva már egymás mellett karikázzuk a kolbászt. Ilyet otthon nem lehet produkálni, csak ott, és ahogy a végén beletöröljük a kolbászlevet az utolsó falat kenyérbe, hogy tiszta legyen a bicska...! Páratlan ceremónia.

Kocsonyát nem készített még otthon?

Az az édesanyám privilégiuma karácsonykor. Én sütni sem szoktam. Nem tudok. Amit megtanultam, azért kezeskedem. Például nokedlit sem tudok csinálni, mert nem annyira szeretem. A mákos gubát viszont imádom.

A tengeri herkentyűkkel hogy áll?

Azt sem kívánom. A szememnek tetszik a látvány, de a hasamnak nem kell. A sushit sem ismerem igazán.

Nagy leégés?

A nagy odaégés! Ez is a paprikás csirkéről szól. Simon a születésnapjára mindig meghívja az osztálytársait. Ha szép idő van, megyünk focizni a Ligetbe, utána kaja, ha rossz az idő, teremfoci, s utána kaja. Jön az egész brancs, megrendelésre. Ilyenkor mindig megkérdezem Simont, mi legyen. És egy alkalommal a paprikás csirke mellett döntött. Nagy mennyiségben főztem, 10-15 emberre. Irtóra örültem, hogy ennyi gyereknek fogok örömet szerezni, csak egyvalamiről megfeledkeztem. Mivel azonnal enni akart mindenki, feltettem a már elkészített, hűtőből kivett ételt, és azonnal a totálfokozatra, vagyis a hatosra tettem. És azonnal lekozmált. A teteje még nem is volt meleg, de az alja már leégett. A sok gyerek már ott ült az asztalnál, én sürögtem-forogtam, nem voltam elég körültekintő, és amikor kiraktam a tányérra az ételt, Simon magához hívott, és azt mondta: „papa, ezt elszúrtad!” Megszagoltam és éreztem, hogy igaza van a gyereknek, ez odakozmált. A többiek némán eszegettek, de a harmadik falat után hirtelen mindenki jóllakott. Ki kellett dobni az egészet úgy, ahogy volt, és hogy mentsem a menthetetlent, azonnal pizzát rendeltem az egész seregnek.

Külföldön hol evett nagy étvággyal?

Tizenkilenc évesen Koreában jártam az édesapámmal, aki újságíróként háromhetes riportútra ment Távol-Keletre. Ott tanultam meg pálcikával enni, és ott szerettem meg azt, amit itthon addig kimondottan utáltam. Egy egész napos túra után nagyon éhes voltam, és elém tettek egy tál lecsót. Olyan illata volt és olyan íze, hogy azóta is imádom. El kellett hagynom az országot, a szűkebb környezetemet, hogy megszeressem. Londonban a húgommal és az édesanyámmal jártam. Színházi előadásokat néztünk a West Enden, és az egyik napot egy igazi steak house-ban fejeztük be. Worcester, mustár, parázson sült krumpli – ezt itt a sarkon is megveheted, de Angliában ez mégis csak más! De mivel kopogott a szemünk az éhségtől, előtte jól bepakoltunk. Kolbász, hot-dog, volt minden. A steak house-ban meg ott hagytuk a legdrágább kaját. Éppen hogy csak belepiszkáltunk. Pedig látványban is olyan volt, mint a nagykönyvben.

S a bűn édes íze?

Én gyakran bűnözöm. Ha vidéki fellépésem van, uzsonáscsomaggal indulok útra, ami rendszerint csak odafelé tart ki. Visszafelé megállok egy benzinkútnál, és veszek valamit, itthon meg vár a frizsider. Tudom, hogy nem kellene, de azt is tudom, hogy ez az az öröm, ami most kijár. Aztán jön egy szerep, és vissza kell fognom magam. A Szécsi Pálról szóló előadáshoz tíz kilót kellett lefogynom, de a La Mancha lovagja sem engedi meg, hogy címszereplőként kerekebb, hasasabb legyek, mint Sancho Panza. Vigyáznom kell. Esténként tehát marad a joghurt, a saláta vagy pici hús, egy pohár vörösborral. Végképp nem úgy eszem, mint ma este. Többször is, önfeledten. Ennyire nem lehetek jó magamhoz.

Nass? Vagy az is kizárva?

Az édességet nagyon szeretem. Csokoládéból csak a magyar gyártmányt. A Sport- és a Balaton-szeletet. A Mozart-golyó az egyetlen külföldi édesség, amelyet szívesen fogadok. Anyai nagyanyám kereskedő volt. Többféle tevékenységet végzett. Volt ő tejcsarnokban eladó, zöldségárus, élete utolsó szakaszában pedig édességboltja volt. Ha gyerekként meglátogattam a boltban, vagy a kókuszrúdból, vagy az alkoholos süvegcukorból kértem. Ezeket az ízeket azóta is hiányolom, de felfedeztem magamnak valami mást. A Túró Rudit. Nem azért, mert „A pöttyös az igazi!”, hanem mert észrevettem: akárhogy öregszem is, a Túró Rudi mindig a kedvenceim listáján szerepel. Természetesen a legnagyobb, mert azt lehet a legtovább enni. Olyan nem fordulhat elő, hogy kinyitom a frizsidert, és egyet sem találok benne. Ez a készlet nálam nem fogyhat ki soha.