Rúzsos csókok

Vannak olyan földi dolgok, amelyek soha az életben nem vonzottak. Ma ugyan nem érdekel, de régebben foglalkoztatott, miért is van az, hogy a nők nem eredeti szépségükben vagy nem szépségükben, de legalább természetességükben akarnak pompázni. Miért van az, hogy lilára festik a szemhéjukat, arcukat alapozzák, púderozzák, pirospozsgásra színezik, hiszen így egy szem nem sok, annyi napfény sem éri, igaz, tavasszal nem látszanak a szeplők, télen meg a szél cserzőmunkája. Miért virít vörösen az ajkuk, gusztustalan foltokat hagyva minden pohár szélén. Ez utóbbira legföljebb azt a magyarázatot találtam, hogy így nem tévesztik el poharukat, tudják, ebből ittak, másnak meg biztosan nem lesz gusztusa arra, hogy tévedésből fölhörpintse a maradékot. Lejjebb a körmök, először a kéz körmei, kezdetben szintén vörösben, ma már mintákkal díszítve, mesterségesen meghosszabbítva, valamiféle műkörmökkel. Bezzeg az én gyerekkoromban nem kellett ilyenekkel pepecselni. Ha valami nem stimmelt a tanító néni szerint, vonalzóval kaptunk néhány körmöst, lett is színes ujjvégünk rövidesen. (A hiba csak abban volt, hogy a fiúk is kaptak, sőt, ők kaptak csak igazán, s abban az időben bizony nem volt divat a férfikozmetika-manikűr-pedikűr.) És a láb, no, az volt a csemege. A színes lábkörmök. Amikor először láttam ilyent, megijedtem, éppen szólni akartam az illetőnek, hogy nem látja, nem érzi, vérzik a körme, aztán észbe kaptam, ez nem vér, csak lakk. Hogy magára vonja a férfiak tekintetét? Miért éppen tíz lábköröm? Ha az arca, az alakja, ne adj Isten, értelme nem vonzza a pasikat, hogyan lehet tíz körömben bízni? (Tíz körömmel ragaszkodom hozzád?) A legnagyobb rejtély akkor is a rúzs maradt. Egek, ha ezek csókolóznak, a rúzs áttestálódik a fiú szájára, beleborzongtam. Meg, mit szólnak hozzá otthon? Mi lett ebből a fiúból?! Aztán feltalálták a csókálló rúzst, igaz, biztosan nem azért, mert engem kirázott a hideg a rúzsváltás gondolatától is. Meg a szájfényt. Különböző ízekben. Ha egy kis nyalánkságra vágynának a lányok, asszonyok, csak megnyalják a szájuk szélét, s már érzik is az eper semmihez sem hasonlítható, édes ízét. Grendel Ágota