Ruhatár

– Csak nem kezdték már? – kérdezi, amint a nézőtér felé indul.

– De igen – feleli a ruhatárosnő.

– Régen?

– Úgy öt-hat perce.

– Nem lehetne mégis bemenni?

– Sajnos, az ajtókat lezárták. De talán méltóztassék....

– Föl, gondolja, az emeletre? Köszönöm. Akkor inkább itt maradok.

Megáll a tükör előtt. Nézegeti magát. Oly bizalmatlanul , mint ahogy egy író a kész kéziratát olvassa. Szemöldökéből kiirt egy szőrszálat, akár valami fölösleges jelzőt. Ajka pirosságát festékrúddal húzza alá.

Y-né a másik ajtón ront be. Ő is lerakja holmiját, csak aztán hallja, hogy körötte túl nagy a csönd.

– Már csöngettek? – szól rosszat sejtve.

– Igen.

– Hallatlan. Nálam még csak egynegyed nyolc.

– Háromnegyed nyolc – jegyezte meg a ruhatárosnő szerényen.

– Hallatlan. A maguk órája mindig siet.

– A rádió után igazítjuk.

– Hallatlan, hallatlan.

Ő is a tükör előtt dolgozik magán. Rizsporfelhőt borít arcára, fürdik benne, mint veréb a porban. Szétszórja, elkeni. X-né és Y-né találkozik.

– Szervusz, drágám – kezet fognak, és mosolyognak.

A mosoly alatt az irigységtől halványan szemlélik egymást, mint ahogy két író egymás kéziratát olvassa.

– Szép vagy.

– Te is.

Mustrálgatják a fogasokat, rajtuk a köpenyeket; bundákat.

– Sokan vannak.

– Sokan. Gyönyörű közönség.

Álldogálnak a ruhatárban.

– Nézd, itt van A-né is.

– Melyik az?

– Az a pézsmabunda. Nem ismered?

– De igen. Már vehetne újat. Hull a szőre. Percekig figyelnek.

– A kislányával van.

– Azzal az undok kövérrel? Azzal a tökéletlennel? Tovább sétálnak.

– B-né is itt van. C-né is, D-né is. Csupa ismerős. Mit szólsz hozzá, E-né is itt van.

– Hol?

– Ott lóg a sarokban. Nem látod?

– Engedj csak, drágám. Tényleg. Ez ő. Alaszkai róka. Pedig azt hallottam, hogy tönkrementek. Az ura vagyontalansági esküt tett. Hamisan esküdött?

– Nem az urával van. Mellette az a télikabát nem az övé. Valami fiatalemberé. Mindig másokkal jár.

– Szegény ura. Én csak őt sajnálom.

– Én is.

Tűnődve elhallgattak. Sajnálták szegény E-t.

– Az a perzsa F-né.

– Ki is az?

– Hiszen nálad találkoztam vele, a bridzsnél.

– Ja, már tudom. Az, akinek az a ronda kommunista a veje.

– Az. Az a cukorbajos szovjet ügynök.

Végigmorzsolják az ábécé minden betűjét, mint a rózsafüzért.

– Itt van M-né közismert és közutált csikóbundája. Rémes. Ennek még ma is van kedve mulatni.

– Miért?

– Nem tudod? A fia beteg.

– Mi baja?

– Tüdővész. A végét járja. Inkább mellette ülhetne. Egy fogason megint ismerőst vesznek észre.

– Z-né. Micsoda remek bunda. Vadonatúj. Nyest.

– Nemes nyest. Mondd, miből telik ezeknek operára?

– Múlt hónapban új kocsit is vettek.

– Micsoda az ura?

– Azt mondják, valami kém. Egy utódállamnak kémkedik.

– Melyiknek?

– Hallottam, de elfelejtettem. Hát ne is beszéljünk róla rosszat...

Vége az első felvonásnak. A közönség kitódul. Ők az előcsarnokban mosolyogva köszöntik a bundák hozzátartozóit. Megállapítják, hogy nem tévedtek.

Amikor a második felvonásra csöngetnek, nem mennek a nézőtérre, megvárják, míg az ajtókat újra bezárják. Akkor kérik a télikabátjukat.

– Nem tetszenek itt maradni? – érdeklődik a ruhatárosnő.

– Nem – felelik.

Magukban mind a ketten ezt gondolják:

„Minek? Mi már igazán mindent elintéztünk.”

Benn tovább folyik Lohengrin és Brabanti Elza elcsépelt története.