Rókakoktél

A szilveszterestről először nem éppen az evés jut eszébe az embernek. No de hát ki látott már olyat: éhgyomorra inni! Bizony‚ evés nélkül olyan az ivás‚ mint egy irdatlan lavina előtt repedt fazékon szlalomozni. Először is‚ meg kell ágyazni az italnak. Lepedő‚ dunna‚ vánkos. Lepedőnek egy erős kakasleves a legjobb‚ dunnának a tarja vagy az oldalas a legmegfelelőbb alapanyag‚ vánkosnak pedig – aminek a feladata tudvalevőleg a fej megtámasztása – a töltött káposzta az igazi. Figyelemre méltó az is‚ amire a bölcs görögök esküsznek‚ nevezetesen‚ hogy már hét szem olajbogyó is képes megvédeni a polgárt a lerészegedéstől‚ de hát a Dél égalján a nap is hétágra süt‚ derűs borokat érlel‚ melyek hevenyészettebb vacokban is mosolygós álomba szenderülnek. Mi itt a Kárpátok karéja alatt jobban tesszük‚ ha saját tapasztalt borisszáink ezer év áldozatos garatöblögetése során keservesen felhalmozott tapasztalataiból merítünk‚ s a helyi hagyományok szerint vetünk ágyat súlyosabb szőlőnedűinknek.

A gyakorlott italozó azonban akkor sem szűnik meg résen lenni‚ amikor a korhelység nászi nyoszolyáját ilyen gondosan előkészítette. A kiadós boriváshoz ugyanis nélkülözhetetlen a borkorcsolya. Enélkül könnyen elcsúszhat az ember a mámor pihén puhának tetsző csapásán‚ melyről csak akkor derül ki‚ hogy tükörsima jégpálya‚ amikor a szivárvány összes színét felvonultató számos véraláfutást begyűjtve‚ rosszabb esetben kéz- és lábtörést szenvedve megpadlózunk rajta. No persze nem arról van itt szó‚ hogy maga a „csövidinka” követelne holmi alkalmatosságot a maga gyomorba való leeresztésére‚ úgy értem‚ valami olyanféle instrumentumot‚ amilyet még nagyapáink is használtak a hordó óvatos mozgatására. Nem‚ nem! Tudjuk mi azt: odafelé még a karcosa is megtalálja a legbiztonságosabb utat. Az itt a cél‚ hogy amikor már lent van‚ ott is maradjon. Merthogy a vinkó‚ még a jóféle is‚ ha poharanként leküldözgetve nagyobb csapatba verődik a gyomorban‚ igencsak izgága‚ kötekedő természetű tud lenni‚ s hiába a nagy gonddal összekészített fekhely‚ s hiába hogy már olybá tűnik‚ Csipkerózsika-álmát alussza‚ a lesettenkedő újabb kortyok fészkelődésére bizonytalan időközökben fel-felriad álmából‚ s ilyenkor csitítani kelletik. Ennek a babusgatásnak‚ álomba visszaringatásnak az eszköze ez az átvitt értelmű „borkorcsolya”‚ ami nálunkfelé általában valamilyen rétes‚ fánk‚ szendvics‚ palacsinta vagy sós stangli és hájas pogácsa.

Persze‚ mindezen elővigyázatosság pipabagót sem ér‚ ha a lábujjhegyen leereszkedő pohár borok közé akár csak egyetlen kupica részecskegyorsító keveredik. A lomha serital is különös szerzet: ha már maga helyet foglalt az ágyban‚ nem zavarja, ha a „borcsa” is melléje feküszik‚ de ha őkelmét küldik a „boriska” után‚ könnyen megeshet‚ hogy a szűzies leányzót – akár aranyszőke az‚ akár vérmes vörös – a gyomorágy bolyhai közül a napnak világára visszaüldözi. Aki efféle kerítésre (italnemek keverésére) adja a fejét‚ jobb‚ ha ezeket jó előre tudja.

És ez még korántsem minden! A biztonságos italozásról annyi elmélet‚ annyi mítosz és legenda szövődött a férfinép körében az átmulatott évezredek során‚ hogy ezeket még tőmondatokban is lehetetlen felsorolni. Az egymásnak sokszor ellentmondó elképzelésekben mégis van valami közös. Minden tézis és minden spekuláció egy felé irányul: miként lehetséges minél több erszénypusztítót leküldeni úgy‚ hogy az elfogyasztott mennyiség hatása a lehető legkisebb legyen. Az emberi nem – no jó‚ valljuk be: a férfinem – gondolkodásmódjának nagy paradoxona: miért adunk ki pénzt azért‚ hogy – legalábbis vágyaink szerint – semmilyen hatás ne érjen bennünket? Az ételt azért eszi az ember‚ hogy jóllakjon‚ porszívót azért vesz‚ hogy felszívja a port‚ mosóport pedig‚ hogy kitisztítsa a szennyest. Az italt viszont azért isszuk‚ hogy meg se kottyanjon. Egyetlenegy alkalom kivételével – már csak hogy a szabály megerősíttessék.

Igen‚ igen! A jó öreg Szilveszter születésnapjára gondolok. Arra a rendkívüli napra‚ amikor még a legóvatosabb duhajok is félreteszik félelmüket a részegek kiszolgáltatottságától‚ hogy férfiúi ivóteljesítményük és teherbírásuk mítoszának fáradságos építgetését megszakítva egyenesen a mámort keressék az italban. A legtöbben már éjféltájt kidőlnek‚ de hajnali háromra-négyre egészen bizonyosan. Habár olyan esetről is tudok‚ amikor a tökélyre vitt alapozás és az alapos aláfestés egy csoport elszánt ivó számára egyszerűen lehetetlenné tette a mélypont elérését. De sebaj‚ az idült józanságra is van gyógyír! Itt van például az úgynevezett rókakoktél. Ennek elkészítése a következőképpen történik: keres az ember a kiürült bálteremben egy jégvödröt‚ és miután az olvadt jégből származó vizet gondosan eltávolította‚ körbejár az elhagyott asztalok között‚ és a diólikőrtől a langyos sörig az öszszes föllelhető italmaradékot egybeönti. Ennyi az egész. A hatás garantált! Hiába a szittya gyomor‚ a rókakoktél dübögésére felriadnak az alvók‚ s lepedőt‚ dunnát‚ vánkost magukkal ragadva‚ fejvesztve loholnak visszafelé tekervényes zarándokútjukon.

A másnap még aznap délután elkezdődik. Nem kívánja az ember még a „szőrével gyógyítást” se‚ ami kizárólag Újév napjára jellemző. Az ekkor szokásos fogadalmak mellé hagyma- vagy korhelyleves dukál. A fogadalmak egy részének betartása egy darabig nem követel különösebb erőfeszítést. No de nemsokára kezdődik a farsang!