Régies miliőben mai élmények

Kedves Gabriella, azt ajánlotta, beszélgetni maradjunk a múzeum földszinti kiállítótereinek egyikében. Igazgatói posztján ez a méltányos középmérték? Nehogy a múzeum terveinek mámorító magasában vagy a gondok szédítő mélységében kezdjük? 

Akkor sem járok a fellegekben, ha az előttünk tornyosuló feladatokra gondolok. Általában maradok inkább csak az első emeleten, mert ott vannak az irodáink. És ott zajlik a napi munkánk zöme is. A szakmai háttérmunka java, a gazdasági lehetőségeink megfontolása, a pénzügyi helyzetünk szinte naponkénti számbavétele. Közben egyre igényesebb szakmai és látogatói közegben kell állnunk a sarat, bár a költségvetésünk távolról sincs arányban ennek a sokrétű feladatnak a komolyságával. Országos intézményként a kulturális minisztérium fennhatósága alá tartozunk ugyan, de a bér- és üzemviteli kiadások leszámítása után, a nyilvánvaló szakmai céljaink megvalósítására csak szűkösen marad pénzünk. Ezért nem másoktól elkívánva, hanem puszta tényként azt mondom, hogy a rugalmasabb fenntartású városi és megyei múzeumok jóval kedvezőbb helyzetben vannak. Ezzel szemben nekünk a pénzforrásainkat tekintve a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás révén kell sok helyütt pályáznunk, ami rengeteg energiánkat köti le. A beadványok sikere pedig mindig kétesélyes. 

Ezt a permanens erőpróbát hogy lehet bírni cérnával? 

Ehhez csapatmunka kell. Elsősorban logisztikai és kommunikációs lecke ez, amit a lehető legjobban kell megoldanunk. Szakmailag maradéktalanul, és szervezőkként precízen. Gyakran kell kilépnünk a komfortzónánkból, de ez lehetőséget ad arra, hogy új helyzetekben is kipróbáljuk magunkat. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben is megleljük azt a fajta stabilitást, ami a szlovákiai magyarság központi múzeumát már több mint két évtizede jellemzi. 

Mindezt az örökhagyás izgalmas kalandtúrájaként érdemes felfogni? 

Biztosan. Másként talán nem is lehet. 

Közvetlenül fölöttünk magasodik négy tornyával a pozsonyi vár, egy kőhajításnyira hömpölyög a Duna, maga a Brämer-kúria pedig műemlékvédelmi épület. Mit sugall itt a genius loci, a néhai kúria falaiból kiáramló helyi ihlet? 

Kissé emelkedettebben szólva, a történelem vezérlő szellemét. Elvégre minden város lelke két elemből áll. Az egyik a múltja, a másik a jelene. A múlt ott rejtőzik a régi épületek hallgatag falaiban, kedves zugutcákban. Ilyen szűk utca a miénk is, és az óváros egyik kis szigetét alkotja. Még ha a felső végén már a terjedelmét tekintve fojtogató lakópark épült is, az alsó végén pedig most fog toronyházakkal beépülni az egykoron hangulatos városnegyed, a Vödric. De a kis sziget négy-öt ódon épülete őrzi a maga históriáját, mi pedig mindenki múzeumaként a felföldi magyarok kultúrájába kínálunk bepillantást. Ez az, ami a nehéz pillanatokban motiválja az embert, ami a lehangolóbb helyzetekben is segít bennünket átlendülni a bajokon. 

És maga a kúria? Mit üzen az eredeti történelmi múltja?

Hogy a tizenhetedik század elején, 1620-ban épült, és ez volt az akkori várkapitány, Franz Brämer díszes háza. Csöppnyi malíciával manapság azt mondhatnánk, hogy a Herr Burgkapitän szolgálati lakása. 

Ha már a magasságokkal és mélységekkel kezdtük, úgy a közeli múltra is könnyebb lesz visszaemlékezni. Ön már a 2003. májusi kapunyitás előtt megkapta az ide szólító igazgatói akceptlevelet. 

Igen, 2002 júliusában. És a kulturális minisztériumban már az előző esztendőben a kisebbségi kultúrák főosztályának vezetőjeként azzal is megbíztak, hogy vegyem át Danter Izabellától a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának hatáskörében működő Dokumentációs Központ vezetését. Ő ugyanis a galántai múzeumban kívánta folytatni a szakmai munkáját. Viszont akkor már tudvalévő volt, hogy Pozsonyban a szlovákiai magyarok leendő országos múzeumának majd a Brämerkúria ad otthont, így az előkészületi munka is megkezdődhetett. A szakmai alapozás első két-három éve belső munkatársakként Lakatos Krisztinával, Szabó Szilviával és Gaucsik Istvánnal, külső segítőkként Danter Izabellával és Szabó Kingával zajlott. Különösen fárasztó időszak volt ez, hiszen A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kezdetekben híján volt saját történelmi dokumentumoknak, de a műtárgyaknak szánt kiállítótermünk szintén üresen tátongott. A legégetőbb teendőnk tehát az állandó tárlat kiépítése, a dél-szlovákiai múzeumokkal való együttműködés minél szélesebb körű kialakítása, illetve a külföldi intézményekkel, elsősorban a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal való szoros kapcsolatfelvétel volt. A többágú kapcsolattartásnak ezek a szálai a mai napig élénken élnek. Szlovákiában főleg azokkal a múzeumokkal, amelyek az itteni magyar hagyományokkal is foglalkoznak. Erősíti ezt a folyamatos együttműködést, hogy kétévente meghívunk egy-egy itteni múzeumot Pozsonyba, amely így saját kiállítást prezentálva, nálunk mutathatja be látogatóinknak az itt élő magyarok történetét, kulturális értékeit, szellemi örökségét. 

Immár több mint húsz év alatt sikerült a „magyar múzeum” tevékenységére ráirányítani a szlovák muzeológusok szakmai figyelmét is?

Sokat fáradoztunk/fáradozunk ezen, és a szakma érdeklődését már felkeltettük. Köszönhetően annak is, hogy a Szlovák Nemzeti Múzeum hatáskörébe országosan 18 saját jogalanyiságú történeti intézmény tartozik. A szlovák nagyközönség látogatói kíváncsisága irányunkban ma még mérsékeltebb, és ezen persze javítani szeretnénk. 

Alapító igazgatóként a múzeumban 2002 óta eltelt időben történtek egyenlege vagy a jövő izgatja jobban? 

Valóban eltelt annyi idő, ahonnan már visszafelé is érdemes nézni. Ha tehát egyenleget kellene vonnom A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában eddig történtekről, azt mondanám: a csapatmunkának is köszönhetően elégedett vagyok azzal, ahol most tartunk. Külön is megemlítve a hozzánk tartozó két irodalmi emlékhelyet Alsósztregován és Szklabonyán, Kassán a Márai Sándor- emlékkiállítás fenntartását, itt, a Brämer-kúriában a Grendel Olvasótermet. Ezekben Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Márai Sándor és Grendel Lajos hagyományait visszük tovább, nehogy elvesszenek az ő polgári és alkotói értékeik. 

És a jövő? Annak ma még nem létező egyenlege, ahogy mondani szokás, egyelőre a holdban van… 

Engem mindig az adott aktuális feladat izgat elsősorban. És egyben motivál is. Nyilván bujkál bennem az az ambíció, hogy a számunkra elérhető nívón és jó csapatmunkával olyan ízlést képviselő múzeumként működjünk, amellyel mindannyian, akik részt veszünk ebben a roppant összetett munkában, azonosulni tudunk. Hisz az SZMKM ettől válhat a szlovákiai magyar érték- és hagyományőrzés kötelességében alkotóműhellyé. De ehhez a kreatív tevékenykedéséhez nemcsak idő meg pénz, hanem állhatatos belső igény is kell. 

Nem fogok alákérdezni, hogy az igazgatónő minek örül. Inkább azt feszegetem: mi az, ami nyugtalanítja? És mi az, ami rengeteg pluszterhet ró a múzeum pár főnyi csapatára?

Főként az, hogy minimális létszámmal dolgozunk. Kevesen vagyunk, és úgy kell ellátnunk a valóban sokféle szakmai feladatot. A kultúra napszámosai vagyunk, lényegében mindenesek. Ami, olykor joggal, nem is mindig tetszik mindenkinek. 

Egykor a muzeológus komoly presztízsnek örvendő értelmiségi polgár volt. Manapság hol áll a múzeumi munka általános társadalmi becsülete? 

Stílszerűen válaszolok. A földszinten beszélgetünk, és ezzel képletesen talán el is mondtam a lényeget. És persze anyagilag is alábecsült a muzeológus munkája. 

Ezen a poszton ön mennyire tud őszinte lenni önmagához? Kíméletlenül, vagy jó két évtized után már megengedőn?

Ehhez a munkához inkább az illik, hogy önmagammal szemben hajthatatlan legyek. Hiszen ha légköbméterekben nem is, de szellemében ki kell terjesztenünk a vonzáskörünket. Az idő múlásával egyre többször gondolkodom azon, mi az, amit jól csinálunk, és mi az, amit jobban is tehetnénk. Amiben továbblépnünk, fejlődnünk kell. Alapvető dolog, hogy az ember ne ragaszkodjon görcsösen csak a saját ötleteihez, hanem mások gondolatainak is teret engedjen. Aztán a megbeszélések után kezdjünk a dolgok mielőbbi megvalósításába. 

Ön még a rendszerváltás előtt aláírta a Csehszlovákiai magyarok MEMORANDUMA 1988 című ellenzéki dokumentumot. Bántja, hogy 36 évvel később az országban újra a husáki érát idézően a kultúra területét az ingerültség és a kézi vezérlés keríti a hatalmába? 

Ez rettenetes. És egyszerűen lehangoló, ha a politika nemcsak beleszól a kultúrába, hanem a kultúra szabadságának mibenlétét is megkérdőjelezi. Vonatkozik ez a múzeumok és galériák újraszabott törvényére is. 

Azon már régen túljutott, hogy feltegye önmagának a kérdést: akkor, még 2002-ben minek vett a nyakába annyi gondot?

Igen, az embernek végső soron saját magával kell elszámolnia. De én mindig szerettem az újat, lépésről lépésre az új kihívásokat keresni. Szó ami szó, itt, a Brämer-kúriában az első pár év volt a legnehezebb. Gyönge pillanataimban akár még faképnél is hagytam volna az egészet. Akkoriban a férjem tartotta bennem a lelket, hogy nincs megállás, nincs visszaút! Ma már viszont azt mondom, hogy ennél szebb feladatot a sors nekem nem is adhatott.