Regéczi Nagy László a hadak útját járta

A sarkalatos kérdés két nappal az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt talán ekképp fogalmazható meg: miért kell helyére rakni a forradalmat? S mi szükség van még ma is egy történelmi igazságtételért küzdő szervezetre?

A válasz főképp azért összetett, mert a kommunista rendszernek, illetve az azt kiszolgáló udvari krónikásoknak 56 után még több mint négy évtizedük volt arra, hogy a történéseket reakciós zavargásként vagy éppen ellenforradalomként tüntessék fel. Meg kell hagyni, a félretájékoztatás terén igazán alapos munkát végeztek – olyannyira, hogy időközben felnőtt két emberöltőnyi magyar, akik csak részleteiben ismerik a forradalmat, az azt kiváltó okokat, illetve következményeit. Tudjuk, mert az állt a történelemkönyvekben, hogy Budapest és más magyarországi nagyvárosok népe az utcákba özönlő szovjet katonákra és harckocsikra támadt, és hogy mindennaposak lettek a tisztogatások, a koncepciós perek. Tudjuk, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték (hogy 1989-ben méltó módon újra temethessék őket), s hogy a hazaárulók, akik szovjet gyarmattá tették az országot, még évtizedekig gyakorolhatták az uralmat. Arról, hogy 56-nak csak vesztesei voltak, a történelemkönyvek sokáig diszkréten hallgattak – miként arról is, hogy a harckocsik és az omló falak árnyékában mindez más színezetet kapott...

Kettős világban

„Fiatal honvédtiszt voltam, amikor befejeződött a világháború, és angol fogságba estem – vezeti fel a történetet a nyolcvankettedik életévét taposó Regéczi úr. – 1946 szeptemberében tértem haza, ám volt magyar tisztként esélyem sem volt arra, hogy a polgári társadalom befogadjon. Alkalmi munkákból éltem, mígnem angol nyelvtudásomnak köszönhetően a budapesti angol nagykövetség alkalmazott gépkocsivezetőként. Gondolják csak el, micsoda kettőségben éltem: munkaidőmet a világ egyik legtökéletesebb demokráciájában tölthettem, majd estére és hétvégére hazatértem Rákosi proletárdiktatúrájának lélekölő közegébe! Feladatom a követség alkalmazottainak szállítása volt, de én jártam Bécsbe az ellátmányért is, így később kutyaszorítóba kerültem. Miért? Amikor a viharfelhők már tornyosultak a fejem fölött, választhattam: kint maradok Bécsben, és az újságokban majd elolvasom, mi lett a társaim sorsa, vagy hazatérek, és elfoglalom mellettük a helyemet a vádlottak padján. Túlélem, vagy az életemmel játszom... Természetesen hazatértem, vállalva tetteim következményét – de ne rohanjunk az események elébe! Az angol nagykövetségen vállalt munkának megvolt az az előnye, hogy első kézből vehettem az információkat, és elsőként tudósíthattam a Nyugatot a magyarországi eseményekről. Ötvenhat őszén egy vasutas egyenruhába öltözött személy lépett Budapesten az angol nagykövetség szolgálati kocsija elé, s megkérdezte, ki ül az autóban. A nagykövet, válaszoltam, mire ő tudtunkra adta, hogy a keleti határszélen található szolgálati helyéről jön, és saját szemével látta, hogy a szovjet csapatok a hajnali órákban Csapnál átlépték a határt. Mi persze azonnal rohantunk a nagykövetségre, s a londoni White Hole tudtára adtuk a hírt; velük annak idején napi huszonnégy órás rádió-összeköttetésünk volt.”

Hogy 56-ban egyetlen nyugati állam sem lépett közbe, az egy másik történet.

Békés menetből vérengzés

Forradalom persze nem születik csak úgy, magától – tényezők sokasága játszik közre abban, hogy egy nép a társadalmi rend megváltoztatásának ezt a formáját válassza. Az ötvenhatos magyarországi eseményeket megelőzően kitört a berlini válság, majd Lengyelországban és a szocialista tábor más országaiban is tömeges megmozdulásokra került sor. Magyarországon a fiatal értelmiség, a diákság volt az, aki tizenhat pontban rögzítette, miért és milyen változásokra van szükség, majd Budapesten békés felvonulást szerveztek. Az ávósok közéjük lőttek.

„Lenin elvtárs azt tanította – vallja Regéczi úr a forradalom kitörésének okairól –, hogy forradalmat nem lehet csinálni; abban akkora történelmi és társadalmi energiák szabadulnak fel, melyek fölött ember nem rendelkezik. Kitör a forradalom, ha teljesül két előfeltétel: az egyik, hogy az uralkodó osztály már nem tudja a hatalmát a régi módon gyakorolni, a másik pedig, hogy a tömegek egyszerre jutnak el a meggyőződésre: akár az életük árán is megváltoztatják az adott rendszert. Olyan ez, mint amikor valaki nyitva hagyja a konyhában a gázcsapot – ha mindent elönt a robbanékony keverék, szikra mindig akad... Hát ez történt a szocialista táboron belül is. 1953-ban, Joszip Sztálin halálát követően az új szovjet uralkodóknak elejét kellett venniük, nehogy a csehszlovákiai éhséglázadásokhoz vagy a berlini válsághoz hasonló eseményekre kerüljön sor. Eresztékeiben recsegett a rendszer, s a vezetők tudták: a végzetüket jelentené, ha szétesne alattuk a birodalom. Ezért megeresztették kissé a gyeplőt, szóhoz jutottak az úgynevezett reformkommunisták, akik meglepő felismeréseket tettek. Nagy Imre például azonnal kivizsgáltatta, miért is került gazdasági csődbe az ország, s kiderült: Rákosiék négy esztendő alatt két év nemzeti össztermékének nagyságával felérő kárt okoztak az országnak az esztelen voluntarizmusukkal. Ez már egy harmadik ok arra, hogy az ország népe elégedetlen legyen; Marx gazdaságelmélete szerint ugyanis egyetlen gazdasági válság is elég ahhoz, hogy egy országot hosszú időre a padlóra küldjön – s Magyarország rövid időn belül már a másodikkal nézett szembe.”

Önkritika – módjával

Koholt vádak alapján hozott és végrehajtott ítéletek sokasága jellemezte ezt a kort; ezek egyike a kivégeztetett és jeltelen sírba temettetett Rajk Lászlónak és társainak az ügye volt, mely tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a pártvezetés azt képzelte, végleg lezárult. A kor tanúja erről ekképp vall:

„Az ötvenhatos közhangulatot jellemzi, hogy a pártvezetésnek – tetszik vagy sem – újra kellett temettetnie Rajk Lászlót és társait, akik megjelöletlen sírban voltak elkaparva valahol. Erre 1956. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján került sor. A szertartáson több mint százezer, nem kirendelt és nem hivatalból szomorkodó ember vett részt. A félelmetesen hallgató tömeg láttán a főelvtársak annyira megijedtek, hogy kivételesen igazat mondtak – ám ezt később nagyon megbánták. Egyikük szájából például elhangzott, hogy a személyi kultusz mocsarából előmászott szörnyetegek tették ezt veletek, drága elvtársaink, a másik pedig azt mondta, hogy soha többé – és erre garancia a párt. Nos, nem telt bele két év, és Nagy Imrééket akasztották; talán ennyit a párt szavahihetőségéről. A gazdasági válságon kívül tehát a politikai gyilkosságok miatt kialakult erkölcsi csőd is a fejükre érett, olyannyira, hogy egy héttel a forradalom kitörése előtt a koholt vádak alapján kivégeztetett hét honvédtábornok is megkaphatta a végső kegyeletet. A politikai válság már csak hab volt a tortán, s a helyzetet csak fokozta, amikor a szegedi egyetem sok ezer diákja úgy döntött: kilép a párt ifjúsági szervezetéből, és megalapítja a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szervezetét (MEFESZ). Az osztályharc addigra az egyetemekből kipucolta az osztályellenséget, ezek munkás-paraszt fiatalok voltak. A politikai rendőrség természetesen le akarta tartóztatni vezetőiket, ám a rektor az egyetemi autonómiára hivatkozva nem engedte be őket az épületbe. A hatalom többé nem tudott uralkodni fölöttük, az újságok hosszú idő után ismét igazat írtak, és a diákság október 23-ra békés felvonulást szervezett. A következményeit ismerjük.”

Jó a vége?

Október 24. napjának hajnalán Cegléd és Székesfehérvár felől begördültek Budapestre az első harckocsik, s a tömeg ráébredt: amíg megszállt országban él, nem dönthetnek a maga ügyében, még forradalmat sem csinálhat, hiszen jön a megszálló, és helyreállítja a rendet. A szabadságot kell kivívni – s itt kezdődik az ötvenhatos szabadságharc története.

Regéczi Nagy László Bibó István és Göncz Árpád tettestársa, a „hármak bandájának” tagjaként 1958 augusztusában tizenöt évet kapott azért, hogy Nagy Imre egyik kéziratát Nyugatra csempészte. A vádiratban természetesen kémkedés és államellenes szervezkedés szerepelt, melyekért külön-külön is halálbüntetés járt volna, ám Nehru, India egykori miniszterelnöke intervenált Kádár elvtársnál, sőt Moszkvában is eljárt az ügyben. Regéczi úr a tizenötből hat évet töltött ki, ám – mint mondja – „sosem bocsátották meg nekem azt a kilencet, amelyet nem ültem le. Kiszabadulván a kis börtönből a nagyba kerültem, mert kezdetét vette a társadalmi megtapostatás a szocialista társadalom legalján”.

S hogy megérte-e?

„Amerikában a kéziratot öt nyelven adták ki, nem lehetett tovább hazudni a Magyarországi állapotokról, a világ egyszeriben megtudta az igazat. S ezért megérte viselni a meghurcoltatást...”