Pozsony, 2006. szeptember

Harcos indián nyár – valahogy így lehetne más szóval megfogalmazni az idei szeptembert. Itt az ősz, szép napsütéses, kellemes, meleg napok váltják egymást. A mezőgazdászok és a kiskertek gazdái is megkezdték a termés betakarítását. A főúton teherautókat előzünk meg, amelyek paradicsomhegyeket szállítanak. Az út menti árusok Pozsonytól Érsekújvár felé már nem görögdinynyét kínálnak. A burgonya, a vöröshagyma és az őszi gyümölcsök vették át helyüket, töltik meg a standok ládáit. A borászok értékelik a szőlőtermést, mérik a must fokát. A kísérletező kertészek talán megint egy újabb módszert próbálnak ki az alma elraktározására, mások maradnak a régi, bevált, nagyapáinktól ránk hagyott rendszernél.

A hétvégét a szüleimnél töltöttük, élvezve a falusi ház és a kert adta lehetőségeket. Kislányunk, aki már lassan féléves, édesen aludta át a napokat az árnyas fák alatt a babakocsiban. Amikor éppen nem aludt, érdeklődve figyelte a mamát, a papát és a testvéreit, mit is csinálnak a kertben, az udvaron és a kis tó körül, ami tavaly nyártól a család kedvenc pihenőhelyévé vált. Boldogságában kezeivel, lábaival kalimpálva, szinte már futna a gyerekek közé játszani. A két nagyobb egész napra való elfoglaltságot talál magának az udvaron. Ilyenkor átjönnek az unokatestvérek; figyelve őket visszaemlékszem gyerekkorunkra, amikor ezeknek a gyerekeknek a szüleivel és a többiekkel az utcából ugyanezeken a helyszíneken, ugyanígy játszottuk végig a napokat, önfeledten, estére maszatosan, éhesen és fáradtan.

A halastavat a falu határában, ahol vasárnap családostul horgászni voltunk, ezernyi betakarításra váró napraforgótányér veszi körül. Egy nagyobb átmérőjűt kerestem. A gyerekekkel együtt tisztítottuk le a szúrós, száraz tüskéket, és leltünk rá a szépen, egymás mellett sorakozó kis fekete magokra, a szotyolára. Nem volt könnyű elhitetnem velük, hogy ezek azok a magok, amit az élelmiszerüzletből, kis zacskókban árusítva olyan jól ismernek. Miután megkóstolták, eltűnt a kétkedés a tekintetükből, és máris szaladtak új kalandot keresni a halastó meredek partjára. Sok volt a látni- és tennivaló. Békát láttak, madarakat. Hatalmas szitakötőket. Aztán meg tanulták a csalit ráfűzni a horogra, bedobni az úszót. Persze az öreg fűzfa néhányszor meg lett mászva, hogy a víz fölé hajló ágai közül kiszabadítsuk a makacsul rátekeredő zsinórt. Örömük határtalan volt, amikor ők maguk kifogtak egy-egy kishalat, amivel később unokatestvérük, aki már nagyfiú és szenvedélyes horgász, egy nagyméretű csukát húzott ki a tóból. Már régen várt erre a fogásra, ma igazán jó napja volt. A kisgyerekek a zsákmányt hazahozva az utca minden házába, ahová csak bejáratosak, hatalmas csatakiáltással törtek be, és mutatták meg a zsákban fickándozó halat. A tóhoz vezető út a nem messze fekvő majoron keresztül, majd egy erdei úton át vezetett. Már régen nem jártam itt benn a major közepén. A régen virágzó kis major mostani látványán elszorult a torkom. A kis központi domb körül visz az út, ahol egy fából készült harangláb és egy kicsiny kegyhely egymással szemben már nagyon régtől figyeli a napok múlását. A romos épületek, hulladék, rozsdás vaskonstrukciók, elöregedett mezőgazdasági gépek tűrik csendesen elmúlásuk lassú beteljesülését. Jobban kellene figyelnünk környezetünkre, úgy érzem nem elég, ha csak a saját telkünkön tartunk rendet, és az árok másik felére szemetet hordunk, vagy a saját kis dísztavunkba tavirózsát telepítünk, az erdőszéli halastóba meg beleengedjük az elrozsdásodott öreg kerékpárt, mert éppen nincs hová tenni.

A lassan, komótosan ballagó hétvégi idillből az esti hírek billentenek vissza a realitásba. Körülöttünk mindenhol zajlanak az események. A média a vétkeseket keresi, a politikusok a megoldásokat, miközben próbálják a maguk javára fordítani a történéseket. Határon kívül és belül harcos volt a szeptember. Bízzunk a felelősök józanságában, mindnyájunk józanságában! Abban, hogy többen hiszik azt: jobb békességben élni. Elég az indián nyár, nincs szükség még a harcos jelzőre is.