Pozsony, 2006. június

A forró hét után jött a még forróbb hétvége. Legszívesebben egy teli kád hideg vízben ülné végig az ember a napokat, de ezt mégsem tehetjük meg. Már jó néhány napja tart a testet és lelket próbáló meleg, és csak az nem fér a fejünkbe, hogy június elején még néhány lakásban a távfűtés is beindult, úgy lecsökkent a hőmérséklet, most meg már egy ideje a trópusi időjárással is felvesszük a versenyt! A házunk melletti kis játszóteret magas fák árnyékolják, itt próbálunk menedéket találni, de a gyerekek is csak révedezve ülnek a homokozóban, most még homokvárat építeni sincs erejük... A kisbaba sem tud aludni, este 9-ig lent vagyunk, mert a lakásban még melegebb van. Éjszaka vágyakozunk egy kis záporra, zivatarra, de... újra semmi!

Már néhány hónapja beterveztük a szombati programot, a meleg miatt nem mondjuk le, hiszen akkor ez okból hetek óta nem csinálhatnánk semmit. A Dunaszerdahely melletti Abonyba látogattunk el. Barátnőnk, akinek már két felnőtt gyereke van, babatalálkozót szervezett a kertben három ismerős családnak, akikkel utoljára körülbelül két éve találkoztunk. A nyolc gyereken kívül még három kutya is futkározott az udvaron. Az életkor hat és fél évestől három hónapos korig terjedt. A diófa árnyékában kellemesen múltak az órák, barátnőm lánya és barátja ugyanis felvállalták a gyermekfelügyeletet, így mi, szülők a szokásostól eltérően most beszélgethettünk. A gyerekek gyorsan megtalálták a közös hangot, és nagyon aranyosan végigjátszották a napot. Hét óra előtt nem vállalkoztunk az indulásra, de az autó még akkor is inkább szaunára emlékeztetett. Végül is szinte azonnal elaludtak, a melegtől és a nagy játéktól kimerültek, elfáradtak. Pozsony helyett most Érsekújvár felé indultunk, estére ugyanis a szüleimhez ígérkeztünk. Egy rövidebb utat választottunk, amit én nagyon szeretek. Kevesen használják, azt hiszem, inkább csak a környékbeliek. Alistálnál kell eltérni Ekecs felé, onnan Gúta irányában, aztán Naszvad felé, és már ki is térünk Újvár szélén a Bajcsra vezető út utolsó szakaszára. Különösen nyáron kedvelem ezt a kacskaringós, búzaföldek, napraforgótáblák és halastavak szegélyezte utacskát. Mindig, ha alkonyatkor járok errefelé, torkomban érzem a már aranyló búza jellegzetes csiklandozó, száraz illatát. Két helyen is fűzfacsoport mellett halad az országút. Egy nagyon régi gyerekkori emléket hívnak elő ezek az érdekes fák. Vagy inkább csak hangulatot, kellemes érzést? Olyan szerencsém volt, hogy az elemi iskola első négy osztályát a helyi falusi iskolában járhattam. Itt egy tanító bácsival és egy osztályteremben tanultunk, az elsősöktől a negyedik osztályosig – mindenki. Amikor jó idő volt, felfedező utakra indultunk. Gyakran kirándultunk a falu melletti, akkor még nagyobb területen nyújtózkodó erdőbe. Ott valahol az erdő mélyén (persze már pontosan nem emlékszem) volt egy ilyen fűzfacsoport. Tudom, hogy békákat kerestünk a fa levelei között, hogy mindig egy kicsit mocsaras, sáros volt a talaj, és hogy az alacsony szomorúfüzekre fel is mászhattunk. Vagy mégsem? Ez nem is fontos, inkább az számít, hogy ilyenek voltak akkortájt az iskolai kirándulások, hogy nem volt különösebb program, és mégis rengeteg tennivaló akadt a fűzfák lombjai alatt.

A régmúlt időkből újra a táj szépsége repít vissza a jelenbe. A nagy esőzések után még ebben a melegben is tartja magát egy-egy nagyobb vízfelület a réteken, ahol kócsagot és más vízimadarat látni. Naplemente van, az izzó vörös korong lassan nyugodni készül. Ilyenkor este már nem perzsel olyan forrón, de még most is nagy az ereje. A levegő nem mozog, de mégis, szinte remeg a mozdulatlanságtól. Hasonló lehet nyáron a puszta. Mintha egy Petőfi-vers kellős közepén szelném át gépkocsinkkal a határt... A természet szépségén és erején nem fognak a századok.

Az éjszaka alig aludtunk valamit. Persze, ismét csak a nagy melegtől! Öcsémék is megérkeztek öt hónapos kisfiukkal. A két kis unokatestvér még nincs túl nagy érdeklődéssel egymás iránt, bár már tágra nyílt szemekkel figyelik a világot maguk körül. Vasárnap van, mindenki végzi a dolgát, pihegünk a hőségtől. Az elmaradhatatlan közös családi vasárnapi ebéd után a kávét a fák árnyékában fogyasztjuk. A gyerekek boldogok, mert az egész család itt van és együtt van. A boldogság betetőzéseképpen elég volt nekik kirakni az udvar közepére egy kiskádat teli vízzel, és gondtalanul strandolták végig a délutánt.

Lám, ők végigülhetik a napot egy kád hideg vízben!