(Pót)vizsga emberségtudatból Herdics Györggyel

De bennünket vajon megszáll-e a „szentlélek”, hogy köznapjainkban a humanizmus, az etika, az önzetlen segítségnyújtás alapelveit védjük és gyakoroljuk? A nemcsak pünkösdi kérdésfelvetést Herdics Györggyel, a pozsonyi Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Munka Főiskola dunaszerdahelyi kihelyezett tagozatának igazgatójával igyekeztünk áttekinteni.

Apát úr, ha az ember a hivatalos kormányzati nyilatkozatokat hallja: győzelmi jelentések; ha a dolgok mélyére tekint: sok helyütt reménytelenség, elszegényedés, sokasodó betegápolási és rokkantellátási rászorultság, panasz és tanácstalanság. Ön a mindennapok emberségtudatának elméleti alapjait és gyakorlati formáit oktató főiskola tanáraként hogyan látja: közgondolkodásunkban mennyire van jelen a szociális érzékenység, a szolidaritás, az áldozatkészség?

Különbözőképpen, és erre nehéz is lenne egyértelmű választ keresni. Az emberek egy bizonyos rétegében eleve ott munkál a jó, bár az szintén igaz, hogy inkább csak karácsony táján. Ez pedig kevés, különösen, ha a társadalom valós igényeit, illetve a lakosság elöregedésének tendenciáit is szem előtt tartjuk. Biztató jel viszont – és a jövőben enyhítheti is a szóban forgó gondokat –, hogy nálunk is gyarapodik az olyan civil szerveződések száma, amelyek a jótékonykodást, a segítségnyújtást, a szociális terepmunkát tartják fő célkitűzésüknek. Vannak, akik önként és egyszerű áldozatkészséggel végzik ezt a tevékenységet, mások viszont nagydobra verik az „altruizmusukat”. Természetesen az egészségügyi és szociális terepmunkát hivatásosan ellátókat segítő mindkét feladatvállalás hasznos, de erkölcsi értékét tekintve mégsem azonos súlyú.

Nem könnyű életpályát talált, aki életre szólóan az egészségügyi és szociális munkát választotta. Milyen tapasztalataik vannak az önökhöz jelentkezőkkel?

Nyilvánvalóan vannak, akik elsősorban felsőfokú diplomát kívánnak szerezni, és nem ebben a munkakörben akarnak érvényesülni. Szerencsére ők vannak kevesebben. Szép számmal vannak viszont, akiknek még nincs meg a diplomájuk, de már tiszta szívvel segítik az arra rászorulókat. És bőven akadnak olyanok, akik tanulmányaik során nálunk kapnak igazán kedvet ehhez a munkához, vagy hozzánk jelentkezve „csupán” tökéletesíteni akarják korábban szerzett gyakorlati tudásukat. Főiskolánk alapvető szándéka professzionális útra terelni hallgatóinkat. A hivatástudat mellett az önzetlenség és az önkéntesség szerepét hangsúlyozva. Ha pedig az egyház szemszögéből beszélünk a szociális munkáról, akkor példaként szinte mindig az irgalmas szamaritánusokat említjük, akik kétezer esztendővel ezelőtt nem voltak azonos elveken alapuló jó viszonyban a zsidókkal, de a különbségeket félretéve segítették őket.

Milyen szerepe van a szolidaritásnak, a szociális munkának, a keresztény humanizmusnak és a keresztény etikának egy mai demokratikus társadalomban?

A szerep alapvetően egy és ugyanaz. Kétezer éve, jelenleg és a jövőben is. Ami talán új feladatnak mondható, és egy demokratikus rendszerben is fontos, az a felvilágosítás és a szociális munka iránti természetes társadalmi igény tudatosítása. A gyakorlati témákat tekintve például az eutanázia kérdéskörének megvitatása. Tanítás közben azt látom, hogy a cseh vagy magyar hallgatókhoz közelebb áll annak elfogadása, míg a szlovák diákság elhatárolódóbb. Az egyház álláspontja egyértelmű: az élet védelme a fogantatástól a természetes halálig. Mert ha az élet „gépiesen” kioltható, akkor lassan oda is eljuthatunk, hogy az öregekre sincs szükség. Hiszen ez nem egy olyan profán kérdés, hogy reggel, indulás előtt, ittam-e egy csésze kávét, vagy nem?! Viszont az érem másik oldalát nézve azt is látni kell, hogy ami nyolcvan–száz esztendővel ezelőtt nem volt erkölcsös, az többnyire ma sem az, mégis szinte elfogadott.

A szociális munkához való viszony kérdésében mekkora árok húzódik a rendszerváltó Kelet-Közép-Európa és kontinensünk nyugati országai között?

Egyértelmű, hogy a szociális gondoskodás rendszere Nyugat-Európában teljesen másképpen van fölépítve, és sokkal jobban működik.

Darázsfészekbe nyúl, aki a mai Szlovákiában az egészségügy és a szociális munka komplikált helyzetét feszegeti?

Gondolom, igen. Sokan joggal látják úgy, hogy az egészségügy és az oktatás azok a területek, ahol nálunk több a kihívás, mint a megoldás. Persze, ettől még lehetne az egészet jobban csinálni. Sovány vigasz, hogy ezekkel a gondokkal Közép-Európában minden államnak problémai vannak.

Az ájtatos gondolatokkal töltekező szlovákiai történelmi egyházak mennyiben nevesítik önmaguk számára elsődlegesnek az önzetlen gyámolítás és segedelem kötelezettségét?

Egyelőre még sok a kivetnivaló, a pótlandó kötelesség, mert számos vonatkozásban valóban el vagyunk maradva. De tudni illik, hogy az egyház nem kulturális, nem szociális intézmény, hanem legfontosabb – ha nem is egyetlen – feladata az evangélium hirdetése. És éppen ennek szellemében segítette mindig is, illetve segíti mind a mai napig a nélkülözőket, a betegeket, a nehéz sorsúakat, és igyekszik fölemelni a szegényeket. Persze, a döntő kérdés, hogy a helyi egyház mennyire veszi komolyan ezt a szerepét; eléggé széleskörűen tudatosítja-e, hogy mindez rá is vonatkozó parancsolat. Ezért az az ideális, ha a társadalom ehhez kellő teret ad, az egyház pedig a szükséges mértékben nyitott küldetése maradéktalan ellátására. A szociális gondolat, az evangélium és az örömhír egybehangzó hirdetésére.

A bökkenők egyike: mondjuk az oktatásban miképpen érvényesüljön ez a magasztos kívánalom, ha 2017 márciusában a Szlovák Püspöki Konferencia kifogást emelt az ellen, hogy az iskolák a humanizmus szellemében neveljék a diákságot – merthogy az szemben állna az alkotmányban kiemelt cirilli-metódi örökséggel!

A dilemma lényege, hogy milyen értelemben utaltak a humanizmus hangsúlyaira annak a tanügyi tervezetnek a szerzői, illetve milyen értelemben értették/érthették félre azt a dokumentumot annak püspökkari bírálói. A vélemények értelemszerűen különbözők lehetnek, de az alaphangsúly csakis a humanitás, tehát az emberi méltóság tisztelete, az emberhez méltó magatartás, az embertársi segédkezés lehet. Az így felvetett kérdéskör pedig már szorosan összefügg azzal, hogy a szlovákiai egyházaknak melyek a prioritásai, hogyan vesznek részt a társadalom életében, miképp vannak jelen az oktatásban, az egészségügyben, a mindennapok szociális szükségleteinek enyhítésében. Nem hiszem, hogy ezekre az egyház ne lenne fogékony.

Szabadjon tamáskodnom Mózes intelmével: „Olyan legyen néktek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeresd azt, mint magadat.” Ennek fényében kérdem: hol a pokolban voltak/vannak a hazai egyházak a 2015 óta megoldatlan menekültügy és a vele járó bonyodalmak, az emberi szenvedés enyhítésében?

Nos, az egyház nyilvánvalóan azt is fontosnak tartja, hogyan vélekedik a nagy többség. Kérdés persze, hogy ez helyes-e, vagy sem.

Hát nem az az egyház dolga, hogy jó irányba terelje az emberek gondolkodásmódját?

De igen, ez igaz. Ugyanakkor lehet, hogy nem akar konfliktushelyzetet teremteni. Az egyház a mai világban nemigen teheti meg, hogy konfliktusokba sodródjon.

Ferenc pápa viszont gerinces kiállásra buzdítja a hívőket. A menekülteket ellátó gondoskodás dolgában pedig kétszeresen is!

Valóban. Miként az is igaz, hogy ő szintén azon fáradozik, hogy a keresztény Európa maradjon is meg annak. Intelmei arra vonatkoznak, hogy azoknak, akik már itt vannak, ne azt mondjuk: te nem vagy idevaló, és akár pusztulj el! Amikor három éve tízezerszámra özönlöttek a menekültek, a mi főiskolánk, így természetesen én is, minden éjjel ott voltunk segíteni Hegyeshalomnál meg Vámosszabadinál. És nem a tömeges bevándorlást támogatandó tettük ezt, hanem az emberiesség kötelességének parancsára. Egyszerűen akkor ott volt a helyünk.

A nemzetközileg akkreditált és 52 professzort felmutató, Szent Erzsébet nevét viselő főiskola első évfolyamába lépő hallgatók eskütételének egyik mondata: „Védelmezzük a társadalom kitaszítottjait, a betegeket és a gyengéket, az élet- és munkakörnyezetet; elősegítjük az emberi jogok érvényesülését.” A vallásos hit mennyiben segíti ezt a munkát és az elkötelezettséget?

Iskolánk nem katolikus intézmény, hanem a szellemiségében teljes mértékben keresztény magánegyetem. A diákjaink tehát nem kötelezően hívő emberek. Hiszen az is kiválóan végezheti a szociális munkát, aki nem okvetlenül gyakorló hívő, hanem akár ateista vagy buddhista. A kereszténység tudata azonban egy többletet ad/adhat a szociális munkához. Rögtön a Szentírás révén, amely számtalan helyen szól a rászorulóknak nyújtott segítség fontosságáról, mi több, emberi kötelességéről. Egy újszülött úgy jön a világra, hogy elsősorban ember. Akit megkeresztelnek, utána lesz keresztény, és harmadsorban fog tartozni valamely nemzethez. Az emberiesség és a közösség szemszögéből én tehát akkor vagyok ember, ha segítem és támogatom az arra rászorulókat. És akkor vagyok keresztény, ha emberségtudatból úgy segítek, hogy nem is tudom, hogy az illető(k) keresztény(ek)-e, vagy sem. Főiskolánk projektjeinek többsége nemzetközi, és a harmadik világ országaiba irányul. Évente 55 ezer embert gyógyítanak ingyen, és kétezer műtétet végeznek el abból a pénzből, amit a hallgatóink tandíjként nálunk befizetnek, és így akarva-akaratlanul az emberiességből fakadó szociális érzékenységet támogatják.

Kitűnő prózaírónk, Veres Péter szavával élve rongyember, aki szociálisan nem segítőkész?

Nem állítom, hogy rongyember, bár azt sem mondom, hogy jó ember. Noha, őszintén szólva, nemigen tudok elképzelni olyasvalakit, akiben ne élne az empátia szikrája, az emberiesség érzetének sziporkája. A kérdés persze, vajon tesz-e valamit a segítség érdekében, vagy blazírtan közömbös marad. Mert a hit cselekedetek nélkül halott. De az emberség is.

Miklósi Péter