Pontyok az árnyékban

Nem mindig a vödörszám vízbe zúdított etetőanyag gyakorlata a nyerő; néha hasznosabb, ha keressük a halat, és nem várjuk el tőle, hogy úgy jöjjön az etetésre, mint malac a vályúhoz.

A helyszín egy kis, városszéli halastó, amelyben főleg telepített pontyot találunk. Mivel bányatóról van szó, akad benne néhány kapitális példány is, de ezek ravaszsága mérhetetlen, szinte csak éjjel foghatók a legrafináltabb trükkökkel. A pontyok ugyanis – főleg az öregebb példányok – köztudottan tanulékonyak. Amelyiknek volt „szerencséje” találkozni a horoggal, azt még egyszer nehéz becsapni. Sőt, több tapasztalt horgász állítása szerint (de akváriumi megfigyelések is bizonyítják) a dörzsöltebb potykák előre engedik az etetésre a fiatalabb, türelmetlenebb példányokat, s ha úgy látják, nem fenyeget veszély, csak akkor kezdenek maguk is csipegetni.

A titokzatos öböl

Kora délután ücsörgünk tehát a tóparton. A legjobb helyeket már idő előtt elfoglalták, így egy sekélyebb részt választottunk, abban bízva, hogy estefelé, éjszakára ide is kijönnek a halak a mélyből. A tó nagy hátránya, hogy néhány társaság agyoneteti a halat, tavasztól őszig szinte naponta hordják be csónakon a kukoricát. (Rejtély, miért engedik.) ĺgy aztán a többiek csak a véletlenben bízhatnak. Nekünk is hamar elpárolgott a remény: már órák óta eredménytelenül áztattuk a horgot, próbálgatva mindenféle csalit. Ekkor jutott eszembe, hogy a tó végében, egy félszobányi öblöcskében, amelyet sás vesz körül, s ahol ráadásul a víz is mélyebb, talán horogra tudok csalni legalább egy szép compót, ha már a pontyok nincsenek étvágyuknál. Elügettem a tó végébe. Nagy mozgást itt sem tapasztaltam, de azért feltűztem egy jókora esőgilisztát – különösen nyár elején jobban bízom az élő csaliban –, és bepöccintettem az úszót a sásfal mellé. Tíz perc sem telt el, az úszó megbillent, döccent vagy hármat, majd komótosan alámerült. Kicsit kivártam, mert elég nagy volt a csali. Hadd szippantsa fel rendesen a compó, gondoltam, majd nem túl erősen bevágtam. Az ellenállás azonban meglepett, s mikor a hal mélyen húzva elkezdett a sás felé iramodni, azonnal tudtam, nem compót akasztottam. Ez bizony ponty, és nem is az ősszel telepített, alig méretesek közül való. Gyönyörűen dolgozott a hal, lazítani kellett a féken, hogy el ne szakítsa a huszonötös zsinórt. Szinte az egész öblöt bejárta, miközben a sásba is bebújt, mire sikerült a parthoz terelnem, és pipáltatás után megszákolnom. Háromkilós lehetett.

A hal elég nagy ramazurit csinált, így azt hittem, egyhamar nem lesz kapás. Figyelmetlenül ücsörögtem tovább. Tévedtem. Újabb negyedóra elteltével megismétlődött a jelenet. Az úszó bóbitája körözött egyet, majd alámerült. Ezúttal azonban nem ponty volt a tettes, hanem valóban egy compó, igaz, csak méretes forma. Vissza is adtam a szabadságát. Bár állítják, hogy a compó húsa kiváló, magam nem vagyok valami nagy halevő, meg aztán compót tisztítani nem éppen a gyönyörök csúcsa. Ültem tovább, néztem a vadkacsacsaládot a közelben. Később egy fiatal sikló riadt meg előttem, s bukott alá, levesestányérnyi békák locsogtak a sás szélében. Gyönyörűen élt a természet. Végül is erről álmodozik az ember fia egész télen.

Gondolataim elkalandoztak, amikor arra lettem figyelmes, hogy a túloldalon megbillen a sás. Hohó, ott járnak a pontyok! Nosza, dobjunk a közelükbe. Be sem állt az úszó, már szánkózott is a víz alá, s a bevágás után egy jókora bodorka pocsolt a horog végén. Alig bírta befalni a nagy gilisztát. Na, ebből elég volt. Győztes vigyorral mentem vissza társamhoz, aki közben majd megfőtt a saját levében a napon. Aznap ott nem is volt kapásunk, se este, se éjszaka, csak néhány tenyeres dévérkeszeg, apró kárász fanyalodott rá a csalira.

Járt utat járatlanért

Eltelt két hét, mire újra kijutottam a tóhoz. Kora reggel volt, meleg nap ígérkezett. Most már egyenesen az öbölhöz vettem az irányt, amely a múltkor halat adott. A csali ugyanaz volt, de most a másik botom horgára trágyagilisztát tűztem. Később csonticsokrot, majd szendvicset (kukoricát csontival). Majd kenyérrózsát. A sárga bóbitájú úszó azonban olyan nyugodtan ült a vízen, mintha sosem akart volna megmozdulni. Mi történt? Elköltöztek a halak? A másik, zöld bóbitájú wragler úszó azonban hirtelen táncba kezdett. Két-három pöcögtetés után a jól ismert merülés, bevágás, jókora ellenállás, kirohanás, és néhány perc múlva a legutóbbi ponty ikertestvére pihegett a szákban. Aztán onnantól kezdve semmi. Csak a sás mozgása a túloldalon, ami arról árulkodott, hogy ott járnak a pontyok; valószínűleg szokott útvonaluk lehet arrafelé. De hiába próbáltam a mozgás közelébe dobni, rám se hederítettek.

Ismét eltelt egy hét, de ezúttal későn, déltájban jutottam ki a vízhez. De bizony hiába áztattam a horgot a jól bevált helyen, egy árva kapásom se volt. Leszámítva két kárászt, meg egy idegbajos csukát, amely a trágyagilisztára fanyalodott. Olyan hirtelen jött a kapása, hogy fel sem ocsúdhattam; mire hátranyúltam a merítőért, már meg is lépett. Pedig még egy szaltót is bemutatott, mielőtt elharapta a zsinórt.

A jótékony árnyék

A három esetet végiggondolva, hamar rájöttem, mi volt a titka a két kapásnak meg a sikertelenségnek. Reggel, majd késő délután, estefelé az öblöcskét övező fák árnyékot borítottak a vízre. Mihelyt az öböl kikerült az árnyékból, a napsütés elűzte onnan a halakat. Csak a békák vartyogtak eszelősen, és a kacsacsalád fürdőzött önfeledten a sás mentén. Nem nehéz leszűrni a tanulságot, hogy a pontyok minden napszakban, szélirányban, napállásnál más helyen tartózkodnak. És vándorolnak. Ha igazán sikeresek akarunk lenni, nemcsak folyóvízen, tavon is ki kell tapasztalnunk, hol jár a hal. Ez különösen a kisebb tavakra érvényes, de a nagy vizek esetében sem elhanyagolható körülmény. Persze, aki az állandó szoktató etetést választja, és az ideje is engedi, hogy napokig a tóparton ücsörögjön, előbb-utóbb kivárja a kapást, hiszen a keresgélő halak csak megtalálják a kaját. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy „a jó pontyot ki kell seggelni”. De hát nem mindenkinek ez a stílusa, és nem mindenki időmilliomos.