Petőfi: a szerelem nyomában

A költő szerelmi élete és versei különleges módon fonódnak össze. Tükröződnek bennük az őszinte és mély érzelmek, továbbá elgondolkodtató, hogy miként tudott megosztozni megannyi szerelem között. (Egyes kutatások azzal magyarázzák, hogy Petőfi a szerelembe, mint érzésbe, jelenségbe volt szerelmes, amit egy bizonyos nőideál váltott ki nála.) A Petőfi 200 emlékév sok újdonságot hozott nagyrabecsült költőnk életrajzában. Takaró Mihály irodalomtörténész, József Attila-díjas magyar író, tanár, a Magyar Írószövetség tagjának kutatása szerint költőnk nyughatatlan szívét tizenegy hölgy babonázta meg, s egy kivételével mindegyik szőke és kék szemű volt.

A klasszikus irodalomoktatás a Csapó Etelka, Mednyánszky Berta és Szendrey Júlia iránt táplált érzésekkel foglalkozik, amikor a költő szerelmi életét próbáljuk megérteni versein keresztül. Nem hiába, hisz a hitvesi költészet műfajának megteremtése Szendrey Júliának köszönhető, mint az általa kiváltott érzelmek kicsúcsosodása a papírra vetett gondolatokon keresztül. „Reszket a bokor, mert/ Madárka szállott rá./ Reszket a lelkem, mert/ Eszembe jutottál,/ Eszembe jutottál,/ Kicsiny kis leányka,/ Te a nagyvilágnak/ Legnagyobb gyémántja!”  Talán a Reszket a bokor, mert című helyzetdal a magyar irodalom egyik legszebb (illetve a köztudatba vésetett) műve, amivel a költő megkérte Júlia kezét. Bár nem feltétlenül a szerelmi költészetének csúcsa, azt egy későbbi művében találjuk meg.

Egy kicsit lapozzunk vissza az időben, az 1830-as évek második felére, amikor egy bizonyos női nevet említ Petőfi életében az irodalomtörténet, Csáfordi Tóth Rózát. Annak idején, mikor még tanárként tevékenykedtem, a középiskolai irodalomórákat vele kezdtük, mikor a lázadó szellemű költő szerelmi lírája következett. Mindig hozzátettem a tanulóknak, hogy vannak tények, amiket nem lehet másként elmesélni, mint ahogy egy levél, vagy egy korabeli dokumentum igazolja. Azonban a versek értelmezése egy picit szabadabb teret biztosít arra, hogy több oldalról próbáljuk megérteni az érzéseket. Lukács László Petőfi-forgácsok című tanulmányában azt olvashatjuk, Petőfi a szerelmét talán meg sem vallotta a nála egy évvel idősebb imádottjának, Csáfordi Tóth Rózának, aki előkelőségek között nevelkedett. A ketrecbe zárt lángoló érzelmeknek talán a társadalmi különbségek szabhattak gátat. Elválás (1839) című versben ad hangot ennek a kiteljesedetlen vágynak és érzelemhullámnak. „Itt a bucsúperc: válok. – Nem szabad!/ Leomlok, a világ kereng velem!/ E szenvedés, e szörnyü kín alatt/ Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?/ Nem, én nem hordom többé terhemet,/ Habár egy élet rajta függene,/ Válj lángszavakká, titkos érezet,/ Te szívem pokla, szívem édene./ S ha szólanék is, mit remélhetek?/ A sors irántam oly vad, oly kemény;/ Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!/ Nem gyúl érettem viszonérzemény./ Én távozom, s örökre távozom/ Gyötrő titkommal tőled, oh leány!/ Vezessen a sors boldog útakon,/ Öröm-tavasznak tündér-korszakán./ Legyen pályád mosolygó rózsakert,/ És minden óra benne rózsaszál,/ S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert/ Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!”

Szendrey Júliáig talán ez az éles motívum, a búcsúzás és be nem teljesült szerelem ott kísért a költő lelkében, s megmutatkozik a verseiben is. Természetesen sokféleképp lehet magyarázni egy-egy verset, egy irodalmi alkotást, akárcsak egy festményt. Azonban, ha figyelünk, nem csupán egy „szakítós-verset” írt Rózához Petőfi, hanem egyfajta csalódottságnak ad hangot, aminek terhét továbbra is magával hordozza. Itt elgondolkodhatunk azon is, hogy ha a „szerelembe szerelmes költő” életében tizenegy nő felé táplált ilyen heves érzelmeket, akkor vajon mekkora szerelmi hullámverést hordozott magával mindaddig, amíg révbe nem ért.

Ez nem egy különleges jelenség ma sem, nem mindenki tudja elvágni magát a gyerekkori szerelmektől, inkább csak elteszi valahol a lelki fiókjába, s élete végéig hordozza mindazon emlékeket, érzéseket, amiket akkor kiváltott belőle a nagy ő.

A szerelmi labirintus 1844-ig kalauzol minket, amikor Petőfi megismerkedik Csapó Etelkával. A szerelem lángja olyannyira fellobbant a költőben, hogy nősülési szándékáról a Búcsú 1844-től című versében olvashatunk. „Magas tervektől izzadó fejembe/ Te oly sok eszme magvait vetéd,/ S én a gyümölcsöt bőven megteremve/ Láthatván, rajta büszkén nézek szét./ Jutalmaúl nem rest munkálatomnak/ A hír csillagja rám sugárt vetett,/ S én mégsem írlak oda tégedet,/ Hol boldog évim följegyezve vannak.” Mindazonáltal, ha egy kicsit jobban nagyító alá vesszük a szöveget, akkor itt is beigazolódik az a felvetés, hogy a párkapcsolati sikertelenségek inkább lerakódnak Petőfinél, mintsem a háta mögött hagyja őket, továbblépve egy újabb szakaszba. „Szivem sokáig a sors balkezében/ A fájdalom meggyúlt világa volt;/ Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,/ És szózatodra a vad láng kiholt./ Elhamvadt üszke van csak bánatomnak/ A rombadőlt s már fél-ép szív felett;/ S én mégsem írlak oda tégedet,/ Hol boldog évim följegyezve vannak.”

Szíve sokáig a sors balkezében… Áldás és átok, mikor egy ember oly könnyen tud szeretni és bízni, s még nagyobb fájdalom, ha ilyenkor az élet paklija olyan lapokat oszt le elé, amely további béklyókat ver bokájára. Ezek a béklyók megtalálták a forradalom vezéralakját is, ugyanis 1845 januárjában Etelka elhunyt, és a fájdalmas élmény ihlette a Cipruslombok Etelke sírjáról című ciklust, mely 34 versből áll. „Hull a levél a virágról,/ Elválok én a babámtól./ Isten hozzád, édes,/ Isten hozzád, kedves/ Galambocskám!” (Hull a levél a virágról...1845).

Több kérdés felmerül, hogy vajon a rövid kapcsolat, vagy inkább a fájdalom előli menekülés az, ami elnyomta a gyászt, amit Etelka elvesztése váltott ki, hisz búcsúzásának évében máris szemet vetett Mednyánszky Bertára. A legtöbben már szembenéztünk valamilyen módon a gyásszal, s az is igaz, hogy ahány ember, annyi feldolgozás. Azonban a társakat, a kiválasztottakat nagyon nehezen tudjuk elengedni, sokan az özvegység fekete leple alá merülnek. Itt még egy érdekességet említhetünk Etelkával és Petőfivel kapcsolatban, amire Illyés Gyula mutat rá a monográfiájában, felteszi a kérdést, hogy „Szerelmes volt-e a költő?” Bizonyára, de nem Etelkába, hanem inkább a szerelembe” – olvashatjuk a választ.

Ha a költőnk folyamatosan a szerelembe volt szerelmes, és az ebből fakadó csalódottságot és reménytelenséget hordozta két vállán, akkor minden jel arra mutat, hogy az „éhsége”, amiről tán nem is tudott, határtalan.

Mednyánszky Berta 1845-ben váltott ki egy újabb érzelmi hullámot. Az érzések ihlették a Szerelem gyöngyei ciklust, mely 39 versből áll. Nyitóverse a Szép vidéknek szépséges leánya. „Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,/ Hogy már láttam tiszta kék eget!/ S ez hazugság, mert nem láttam addig,/ Míg nem láttam a te szemedet.” Gyönyörű sorokba foglalja Berta szépségét Petőfi, azonban ugyanazon jelenség itt is megjelenik, amit már a korábban említett szerelmeinél is tapasztaltunk, a remélytelenség, a beteljesületlen vágy. „Mit beszélek? mit mondtam?... szerelmet/ Tőled én nem, oh, nem várhatok!/ Szerelemmel a szegény költőre/ Áldást hozni melyik lyányka fog?” A költő a következő versszakban a szegénységet említi, amely a társadalmi helyzetére helyezi a fókuszt, így okkal gondolhatjuk azt, hogy Rózához hasonlóan újra képbe kerültek a státuszellentétek. Egyszerű paraszti logikával feltehetnénk azt a kérdést, hogy vajon akkor miért nem keresett magának olyan lányt, akivel boldog lehetne… Petőfi érzései nem voltak egyszerűek.

A románc Szendrey Júliával sem kezdődött gördülékenyen, akivel 1846-ban ismerkedett meg. Egyes források szerint a kapcsolat kezdetben tele volt félreértéssel, intrikákkal. Mindkettőjüknél volt egy kis kitérő a „megérkezés előtt”, ugyanis Petőfi ekkortájt az országot járta felolvasóestekkel, Debrecenben pedig beleszeretett Prielle Kornéliába. Állítólag a házasságot csak a valláskülönbség akadályozta meg. Közben Júlia másnak mondott igent.

Petőfi nem adta fel, 1847-ben megírta a Reszket a bokor, mert című versét, amit a magyar irodalomtörténet lánykérő költeménynek könyvelt el. Emlékszem, még érettségiző koromban úgy határoztuk meg, szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa ez a vers. Egyértelműen érezhető, hogy itt már más fogalmazódik meg, mint az előzőeknél. Elveszik az a bizonyos kiábrándultság, a reménytelenség és a kilátástalanság, s lánykérő sorai is magabiztosságot tükröznek.

1847 őszén Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összeházasodtak. Hitvesi költészetének kicsúcsosodása a Szeptember végén című költemény. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt./ Még ifju szivemben a lángsugarú nyár/ S még benne virít az egész kikelet,/ De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,/ A tél dere már megüté fejemet.” Az ifjú férj a románcok vad hullámain keresztül révbe ért. Erről tanúskodhatnak azok a sorok, amik a végbenyúló kitartást szimbolizálják a versben. „Ki most fejedet kebelemre tevéd le,/ Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?”

Valahol a legtöbb ember erre vágyik, mikor az igaz szerelmet keresi. Egy társra, aki majd sírunk fölibe hajol, ha eljön az ideje. Igaz, nem tudjuk meg, mi lett volna, ha Petőfi túléli a forradalmat, s tényleg együtt marad-e Júliával, azonban fiuk születését tekinthetjük a boldogság megtalálásának, gyümölcsének. Mondhatjuk, hogy Petőfi a szerelembe volt szerelmes, de lehet, csak egy meg nem értett lélek, aki arra vágyott, hogy viszonzott érzelmekkel elfogadják őt. „S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?”