Peresné Vajda Zsuzsanna: Az én dolgom az ige hirdetése

A pozsonyi református egyházközségben szolgáló lelkésznő hivatásról, női-férfi szerepekről, házasságról, közösségről és családról a rá jellemző lehető legnagyobb természetességgel beszélt.  

Meglepetésemre nem gyakran szegezték neki a „Te tényleg lelkész vagy?” kérdést. Nem volt olyan negatív tapasztalata, hogy éreztették volna vele, ő „csak” egy nő, „szoknyás” pap nem kell. Az egyházban is hozzá kellett szokni az addig nem természetes jelenséghez, hogy női lelkészek is vannak.

Bár a főváros szülötte vagy, az egyetem végeztével nem Pozsonyba kerültél. Kanyargósabb volt az út.
Azután, hogy elvégeztem Prágában a teológiát, 1979-ben Érsekújvárba helyeztek ki. Újvár nem nagyváros, de város, egy kicsi gyülekezettel, a kisvárosnak minden hátrányával olyan szempontból, hogy nincs olyan közösségi összetartozás, mint egy faluban, de az az ismeretlenség sem jellemző, ami egy nagyobb városban. Ott az emberek, akik nem csak kétkezi munkások voltak, jobban féltek templomba járni. Ez az egész társadalomra jellemző volt, de egy kisvárosban ez még jobban megnyilvánult, s nagyon megkeserítette az emberek életét. Nem egész három és fél évig voltam Újvárban, ekkor mentem férjhez is. Esküvő után a férjem is odaköltözött, de nem volt a környéken, még beutazható távolságon belül sem gyülekezet, így egy darabig visszajárt Pozsonyba, ahol segédlelkész volt, és közben eljárt Farkasdra szolgálatokat végezni. 1984 januárjában Alistálra kerültünk, s ott voltunk kerek húsz évig. Újvár volt a betanulás, a szárnybontogatás ideje, majd Alistál a családalapítás, a fiatalságunk ideje. Csaknem ötvenévesen jöttünk Pozsonyba, úgy, hogy az életünk, erőnk javát máshol adtuk le. A férjem 2003 novemberétől volt Pozsonyban, a családdal a következő év februárjában költöztünk a fővárosba.

Lehet, hogy kevesebb lendülettel, de több bölcsességgel, élettapasztalattal jöttetek.
Meg józansággal, ugyanakkor már nem azzal az erőbedobással és nem azzal az energiával, mint harmincévesen. Viszont az is tény, hogy Pozsonyba nem lehet kezdőként kerülni, ide kell bizonyos fokú érettség is.

Visszatérek Újvárba. Nyilván nem ott álltál először a szószéken.
Nem. A mi egyházunkban szokás, hogy az egyetemi évek alatt a diákok legációba mennek, ott volt alkalom gyakorlatot szerezni, megismerkedni a szószéki szolgálattal. Ez ugyan azt jelenti, hogy olyankor az ember ünnepi gyülekezetet lát, nem a hétköznapi valóságot. A legelső legációm Szepsi környékén volt, aztán voltam Gömörben, végül a Csallóközben. Azon a nyáron, amikor befejeztem a teológiát és szabad volt a nyaram, a pozsonyi lelkészünk, Matyasik András megbetegedett, egy hónapig végeztem a szolgálatot helyette. Ez egy kiadósabb gyakorlat volt. Mindenben.

Izgultál, amikor először mentél fel a szószékbe?
Nem csak akkor, ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között a mai napig is izgulok. Ha gyakran vagyok a szószéken, minden könnyebben megy, rutinszerűen, de ha két-három hét kimarad, újra úgy érzem, mintha most állnék először a szószéken. Ez nem olyan, mint egy szereplés, hanem felelősség, nekem kell helytállnom, de jó, hogy nem csak rajtam múlik minden, az Isten vezet, hogy hitelesen el tudjam mondani az ő igéjét.
 

Láttalak, hallottalak prédikálni. Mindig megfogott a természetesség, a közvetlen, emberi hang.
Tőlünk annak idején még megkövetelték, hogy megtanuljuk a prédikációt, s ehhez tartsuk magunkat. Engem ez egyre jobban zavart, mert úgy éreztem, hogy az soha nem olyan élettel teli, mintha akkor, ott, a szószéken fogalmazod meg a mondandódat – az összes kockázattal. Vállalni kell, hogy esetleg nem sikerül a megfelelő szót vagy kifejezést megtalálni, vagy nem sikerül jól befejezni a mondatot. Mindig arra vágytam, hogy szabadon beszéljek.

Hogyan készülsz a prédikációra?
Az attól is függ, mennyi időm van, miről beszélek, de attól is, milyen állapotban vagyok. Ez mind közrejátszik. Igyekszem, hogy ne témát vagy előre elgondolt mondanivalót válasszak, hanem az Isten igéjéből induljak ki. Arról szóljon, hogy én hogyan értelmezem, és mi az, amit üzenetként közvetítek. A felkészülés olykor vívódás. Úgy szoktuk mondani, hogy ha megvan az ige, akkor már megvan a fél prédikáció. Igyekszem nyitott lenni, de úgy, hogy ne essek a kísértés csapdájába, nehogy az igén keresztül üzenjek valakinek, elmarasztaljak, kiprédikáljak valakit.

A férjed, Peres Imre is lelkész. Megesett, hogy megkérted egy prédikáció előtt, hallgassa meg, amit készítettél?
Valamikor szinte együtt készültünk, de ő egészen másképp építi fel az igemagyarázatát, mint én. Ha odaadná a jegyzetét, vagy én neki az enyémet, egyikünk sem azt hozná ki belőle, amit a másik. Egyrészt mások vagyunk, másrészt ő mint újszövetséges és sok mindenben jártasabb teológus másként közelíti meg a dolgokat, én meg mindig a lehető legegyszerűbben. Van, hogy ő is megkérdezi: szerinted ez így jó lesz? Én is őt kérdezem. Néha izgultam, hogy a véleménye szerint nem lesz eléggé tudományos a beszédem, de mindig megnyugtatott. Ma már ez nem zavar. Más a helyzet, amikor szlovákul hirdetek igét. Nem merek jegyzet nélkül a szószékre állni, precízen le kell írnom a mondandómat. Más az, ha bibliaórán beszélgetünk egy kis teremben, szabadon. A férjemnek viszont nincs gondja a szlovák nyelvvel, a szlovák szöveget mindig átnézetem vele. 

Ikertestvéreddel Pozsonyban a Duna utcai magyar gimnáziumban érettségiztél. Már akkor eltervezted, hogy teológiára jelentkezel?
Magam döntöttem tizenöt évesen, hogy teológiára jelentkezem. Akkor értettem meg, hogy Krisztus nélkül elveszett és kárhozatban vagyok, fontos úgy élnem az életemet, hogy tudom, hová megyek. Akkor érett meg a vágy, hogy Istent szolgáljam, de szükségem van arra, hogy ezt ő is akarja.

Mit szóltak hozzá a szüleid?
Örültek, hogy Istennek szeretnék szolgálni. Annál is inkább, mert amikor testvéremmel, Jolival Ekecsen megkereszteltek, Vaszily János volt a lelkész, ő és a felesége lettek a keresztszüleim, mivel a szüleink jó lelki kapcsolatban voltak velük. Azt az igét olvasta fel a lelkész, hogy az Úrnak szüksége van rájuk. Ha nekem ezt a szüleim elmondták, azért tették, mert nagyon jól megjegyezték. Ilyen értelemben a szüleim nem zárkóztak el az elől, hogy teológiát tanuljak. Hetvennégyet írtunk akkor!

Nagyvárosban könnyebb a lelkésznek, mint vidéken, ahol jobban szem előtt van, példaképnek kell lennie, mert minden lépését figyelik?
Ha abból indulok ki, hogy azt kell élnem, aki vagyok, akkor akárhol vagyok, az vagyok, aki. Ilyen szempontból nincs különbség. Tény, hogy falun másképp kezelik az embert, mások a kapcsolatok, mint a nagyvárosban.

A négy gyereketek szigorú nevelést kapott?
Kicsit más volt a helyzetük, mert a falusi gyereknek ott van a rokonság, a mieinknek nem volt senkijük. Ilyen szempontból a lelkészcsalád kicsit magányos, de nem is lehet, hogy a privát szféráját túlságosan kitárja. Bizonyos problémákat is az embernek családon belül kell megoldania, elfogadnia.

Említetted, vannak visszatérő dolgok az életedben. Konkrétan?
Fontos ott lenni, ahol Isten látni akar, meg hogy az életemre úgy tekintsek, hogy az szolgálat, ne várjak elismerést, méltatást olyan értelemben, hogy ez nekem jár. Eligazítás volt nekem az, amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy „ha megcselekedtétek mindazt, amit parancsoltak nektek, akkor mondjátok azt, hogy haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt”. Bárcsak mindent meg tudnék tenni, ami a kötelességem! Nagy dolog, amikor valaki így tud tekinteni arra, amit végez.