Pennaforgatók I.

Szó esett már e helyütt komédiás korom ínyencségeiről, amiből az az egy tanulság talán levonható volt, hogy a gyomor örömeinek féktelen hajhászása (no meg persze a kielégítése) korántsem csupán a degeszre tömött bugyellárisok tulajdonosainak előjoga, s noha igaz, hogy vetés nélkül nincs aratás, ha saját leleményüket bevetik, a pénzmagban szűkölködők számára is megadatik némely kivételes csemege betakarítása.

Bizony, hajdan volt poétapalánta koromat visszaidézve is földereng néhány emlékezetes étkezés emléke, pedig a versfaragói mesterség az e téren mutatkozó lehetőségeket tekintve közel sem olyan vonzó, mint a színi pálya, ahol az ember naponta közvetlen kapcsolatba kerül potenciális pártfogóival. Sajnos, a dolgok természetéből adódik, hogy a szépliteratúra mecénásai leginkább mindig is a megszépítő távolból szemlélték az irodalmi élet háborgásait, ahová a kezdő írócskák sokszólamú gyomorkorgása már csak rím- és ritmusképletekbe rendeződve érkezhetik el. A magam élményei között e szabályt erősítő kivétel volt például az az eset, amikor egy rózsadombi villa harmadik emeletén, a körpanorámás úszómedence bárpultnak kialakított szegletében, derékig langyos pezsgőfürdőben ülve költöttem el egy orosz kaviárral töltött, faszénen pirított angolnát. Már arról se tudom azóta, nem csak költöttem-e... – a költői képzelet ugyanis (aminthogy azt nem győzöm hangsúlyozni) erősen hajlamos kivetülni a valóságra, ami kétségtelenül elegáns pszichés manőver ugyan, de amikor egy konkrét ebédjére gondol az ember, azért jobb, ha nem keveri össze a töltött káposztát a „költött káposztával”.

Ha megtörtént is az eset, jellemző semmiképpen sem volt. Aki tollat ragad, hamar rá kell jönnie, hogy az ínyencségek beszerzésében (de talán még az ihletforrás fakasztásában is) a legkiszámíthatóbb mecénása mégiscsak a natúra. Az anyatermészet asztala terítve áll mindenki előtt, aki a varázsszavakat ismeri. No és éppen egy költő ne ismerné?!

A legkézenfekvőbb talán a gombákkal próbálkozni. Micsoda csemege például a hagymán kutyult pöfeteggel vagy a borsfüves vajon megfuttatott ropogós lila pereszkével töltött, fokhagymás tejföllel nyakon öntött fiatal őzlábgomba. No, nem tudom, mikor ettek olyasmit a Rózsadombon! Még erdőt-mezőt járni sem feltétlenül szükséges, néhány ehető gombafaj a flasztermelléki gyepen is megterem. Sose felejtem, még valamikor a nyolcvanas évek első felében, valamelyik érsekújvári Iródia-találkozón történt, hogy egyik fiatal írótársunk bélcsavarodással kórházba került. Odafelé tartottunk éppen, hogy meglátogassuk, hát mit látok az ispotály előtti gyér gyepen!? Terítve a föld gyapjas gombával! Tudni kell, ez csak primőr korában gyapjas, később már inkább a másik megnevezése illik reája, mivelhogy amolyan tintaszerű folyadék képződik benne, s végül egészen szétfolyik. De ezek ott az előző napi zápor után dughatták ki a fejüket, s még olyan zsengék voltak, mint a mi akkori verseink. Be is indult mindjárt a pavlovi reflex, és a bélcsavarodás fenyegető rémét figyelmen kívül hagyva olyan nyáladzva csörtettem be a kórterembe, mint egy kölyök rotweiler. Hazafelé menet aztán betakarítottuk a természet bőkezű ajándékát; isteni gombapaprikás lett belőle!

Vagy ott van a csicsóka (mármint a föld alatti gumója), aminek a fogyasztása nagyszüleink fiatalkorában még igen elterjedt volt, de azóta, sok egyéb egészséges táplálékkal egyetemben, sajnos, ez is annyira leértékelődött és elfelejtődött, hogy ma már a poétasüvölvények sem ismerik. Nyersen a karfiolhoz hasonló az íze, aki nem fél a felfúvódástól, így is kedvvel fogyasztja, de aki költői képzeletének szárnyalását kevesli, kóstolja meg inkább a rozmaringgal, kakukkfűvel fűszerezett tepsis csicsókát. A torma legalább annyira szapora és szívós, mint a csicsóka, ráadásul ez természetes antibiotikumot is tartalmaz. Buggyantott fürj- vagy szárcsatojással fogyasztva nem csupán a torkot csiszolja, hanem a rímeket is. Hogy már a sóskafőzelékről ne is beszéljünk, mely feltétlenül (úgy értem, feltét nélkül) is mennyei csemege, és rendkívül „sok benne a vitamintartalom”. Mindemellett, azt mondják, enyhíti az előbbihez hasonló képzavarokat.

Kezdő pennaforgatóként ilyesmivel ingereltük ízlelőbimbóinkat. Nagyobb vadakra nemigen vetettük ki a hálónkat – hacsak nem képzeletben. Egyébként képzelet dolgában elég jól álltunk már, és a többi hozzávaló is kezdett összeérni, csak a spiritusz hiányzott még az egészből. Ez idő tájt kapott szárnyra a hír (hja, a túlfűtött képzelet!), hogy a Bodrogközben ökörsütést rendeznek a tiszteletünkre. Annak rendje s módja szerint jól kiéhezve érkeztünk a fiatal írók soros találkozójának helyszínére, a perbenyiki Mailáth-kastélyba. Mi tagadás, a jóféle zempléni borocskából bőséggel jutott, de persze ökörsütésről szó sem volt (hacsak azt nem számítom, hogy hajnal felé véletlenül belekönyököltem a tábortűz pislákoló parazsába). Hanem azért mégsem volt szokványos ez az éjszaka. Feszültség vibrált a levegőben, az ódon kastélyra különös fény vetült, a teljes szélcsendet váratlan szélrohamok csipkézték, és a madarak is egész éjjel zsinatoltak. Másnap kimentünk megmártózni a Tiszára. Biztos, ami biztos, én még a hármas határhoz is kigyalogoltam. Csak hazafelé menet, Kassán tudtuk meg, hogy a mi perbenyiki „ökörsütésünk” idején valami Csernobil nevezetű helyen egy atommáglyába is belekönyökölt valaki.

Hát így szereztük mi, iródiások, a kisugárzásunkat.