Összekapcsolt életművek: Ata Kandó és Kandó Gyula

Czóbel, Ámos, Barcsay és még néhány pályatárs képmása néz vissza a Szentendrei Képtár faláról, a Duna-parti meseváros főterén. Kandó Gyula, a szentendrei festőművész és a világ felének bejárásával próbálkozó felesége, Ata Kandó fotógráfus portréja nincsen elhelyezve a homlokzaton, kettejük Ferde horizont című, február közepéig megtekinthető közös kiállításán viszont mindkettejük fotója látható. 

A két Kandó közül az egyiket ismerhettem, életkori okokból is kizárólag Ata Kandó az, akivel találkozhattam. Tavaly ősszel egy hosszú és eredményes életutat lezárva Hollandiában, egy bergeni idősotthonban hunyt el, három nappal később ünnepelhette volna a száznegyedik születésnapját. Két évvel a távozása előtt kerültem kapcsolatba vele, a Népszava kultúra rovatának tagjaként kerestem meg, miután néhány hónappal korábban először olvastam róla és szembesültem azzal, hogy ő a legidősebb magyar fotóművész. Az interjúban, amelynek elkészültéig a világháló kötött össze bennünket, arról beszélt, hogy nem túl boldogak a napjai, mert sem a látása, sem a hallása nem tökéletes már. Egyúttal szót ejtett arról is, hogy noha a környezete már segítségére van az internethasználatban, szeretné befejezni a Jack Londonról szóló könyvét, amelyet egyfajta szöveges tartalommal megspékelt albumnak szánt, és amelyet nyolcvan felett kezdett el összeállítani. Fél évvel később, asszisztens- és barátnője, a holland Marja Klap van Kasteel segítségével sikerült megszervezni, hogy édesanyámmal közös hollandiai utunk során találkozhassunk Atával, aki ekkor már néhány éve egy idősek otthonában élt. Saját, több helyiségből álló lakása volt a modern épületben, és mindvégig egy nagy, kényelmes székben ült, pokrócba burkolózva. 

Kisebb mértékben sokkolt is minket, amikor a folyékony magyarsággal beszélő Ata – az idősek türelmetlenségével és talán tapintatlanságával – egyből előállt azzal, hogy nagyon örül a látogatásunknak, s egyúttal meg is kérne minket, hogy segítsünk neki. Na de mégis miben, néztünk össze értetlenül édesanyámmal. Mint kiderült, A Hold véréből című, a szocializmusban húszezer példányban elkelt kötetét szerette volna angolra ültetni. A vaskos kötet magyar fejezetcímeinek fordításában segédkeztünk, Ata pedig hol angolul, hol németül, hol hollandul, de leginkább mégiscsak magyarul tett hozzá egy-egy javaslatot. Az egzotikus utazásairól szóló könyv fél évszázados történeteket csalt elő emlékezetéből, például a dél-amerikai indiánoknál tett látogatásairól olyan részletességgel tudott beszélni, hogy a kunyhók felépítését és a bányák nemesfémtartalmát is elmesélte. Csakhogy egykoron korántsem volt magától értetődő, hogy a makacs, intelligens asszony Nyugat-Európában fejezi be az életét: a G. Beke Margit és Görög Imre író-műfordító pár leánya tizenkilenc évesen ment hozzá Kandó Gyula képzőművészhez, Kandó Kálmán villamosmérnök unokaöccséhez, majd rövidesen Párizsba költöztek. Zsidó származása miatt üldözték a nácik, többgyermekes anyaként is bujkálni kényszerült, később harmincöt évet élt Amszterdamban (a nála tizenkét évvel fiatalabb Ed van der Elsken fotóművésszel kötött házasságot), rövid kitérőre pedig a gyerekeihez előbb az Egyesült Államokba, majd az angliai Isle of Wightra költözött. Mégis, mindaddig, amíg élt, kevert identitása ellenére is megmaradt világpolgár magyarnak. 

2001-ben, amikor visszatért a hollandokhoz, a Szentendrei Képtárnak ajándékozta Kandó Gyula műveit. A szürrealista, nonfiguratív jellegű festmények a múzeumi falakon Muladi Brigitta és Kigyós Fruzsina kurátorok alapos szelekciójának eredményeképpen önálló stílusegységet teremtenek meg. Csakhogy annak reményében, hogy a nem túl befogadóbarát művek nagyobb bizalomban részesüljenek, Kandó pályatársa, Bálint Endre képzőművész is helyet kapott a tárlaton. Párhuzamba állítva a két művész ide vonatkozó munkásságát egészen sok hasonlóságot figyelhet meg a látogató, a piros térben lebegő formák vagy a fehér térben elhelyezett absztrakt figurációk szinte összemosódnak. A tánc, amely 1957-ben készült, papír farostra van ragasztva – öt láb tűnik fel, alattuk zöld felület. Hagyományosabb képet mutat a fehér alapra megalkotott szentendrei templom mása, a Kandó-életműből szemezgető tárlat legérdekesebb eleme pedig az a most először kiállított grafikai sorozat, amelynek jól felismerhető szexuális vonatkozásai is akadnak. 

Ata Kandó képei előtt állva jóval könnyebb dolga van a vizuális kultúra által megvendégelt nézőnek. A legtöbb fotómű pontosan azt mutatja, amit a képaláírás közöl, mégsem tekinthetünk egyetlen képre sem elavultként, unalmat keltőként. Az elcsigázott 1956-os menekülteket megörökítő sorozat néhány darabja adja a tárlat legtöbb felvételét, de évtizedes távlatból ugyancsak megragadó az is, hogy milyennek látta a fotóművész a férjét, az 1932-ben filmsztárosan vagánynak, jóképűnek „leportrézott” Kandó Gyulát. Szépen megkomponáltak, formai szempontból frissek az 1961-es év venezuelai utazásának képei, valamint az azzal összehozott, négy évvel később Suriname-ba tett látogatás emlékei. Élő arcok, valódi érzelmek vannak Kandó fekete-fehér felvételein. A valóságosságra éppen az a dél-amerikai nő az egyik adekvát minta, akit Ata egy kocsiból kipillantva örökített meg: szólásra nyílt száj, kolduló kézmozdulat, kiszolgáltatott, kicsit zavaros tekintet, hegyes, lógó mell – nem kérdés, leírva is előttünk van a mozdulatsor és az alak. 

A Ferde horizont címmel bemutatott férj-feleségi kiállítás önmagában nagyon üdvös vállalkozás, különösen azért, mert két olyan művész életútjának egy-egy szegletét tárgyalja, akik nem állnak a figyelem középpontjában. A két életmű együtt hat, a kapcsolódástól válik személyessé, ennélfogva a végső ítéletet az önálló művészi teljesítmények felett kizárólag az utókor hozhatja meg. 

Mészáros Márton