Ördögien aktuális Mefisztó

Színészi feladatnak pályád egy újabb nagy ajándéka lesz ez a főszerep?

Elsősorban hatalmas feladat lesz. Mert ennek az előadásnak majd nemcsak a színészben, hanem a nézőben is felkavaró érzéseket kell ébresztenie. Hiszen ma végtelenül furcsa a világ, miként az az elmúlt század húszas-harmincas éveiben szintén hasonló volt, és a Mefisztó cselekménye a történelmi koron kívül helyeződve ma is helytálló. Mert a köznapi élet különféle helyzeteihez manapság is sokféleképpen viszonyulunk. Ki a hatalmi pozíciójából, ki az egzisztenciális helyzetéből, ki a hivatásából, ki érzelmi kivetettségből. Így vagy úgy, de naponta próbatételek sora elé állítódunk.

Számodra nagy életjáték, ugyanakkor önfeltárulkozás lesz ez a kihívó színészi feladvány?

Igen. Mivel egy színésznek mernie kell őszintén megmutatni a lelkületét, azaz önmagát, különben hazudik a nézőnek. Persze, jó előadás csak a partnerekkel, az összes alkotótárssal együtt születhet. A színészek, a színházi alkotók közössége szűk és egymásra utalt társaság. A színpadi szerepekben pedig önmagunkkal és egymással is szembesülünk.

E dráma jelen idejű síkja, némi sarkítással, akár rólad is szólhat?

Klaus Mann regényéből Varga Emese írta újjá a művet, a darab irodalmilag az ő alkotása. Viszont ő nagyon jól ismer engem, mivel napi kollégám a színház hétköznapjaiban. Így az 1920–1930-as években játszódó – de akár a napjainkban is tetten érhető – történetbe sok olyan dolgot belecsempészett, ami nyilván én vagyok. A főhős, Hendrik Höfgen szintén színész és színigazgató, ami színészileg máris öniróniát kínál. Az pedig, hogy Höfgen is igazgató, tehát a hatalom által kiválasztott/kinevezett vezető, az a saját színigazgatói tisztem révén egyben megtisztulási folyamat lehet számomra. A már több mint három éve tartó „igazgatás” után a Mefisztóban nemcsak Höfgen egyénisége elé, hanem magam elé is görbe tükröt tarthatok.

A régen játszódó és akár jelen idejűvé modifikálható cselekményben a saját lényedet is elemzed?

Höfgen alakjában az igazat szeretném megmutatni. Hogy én, nem csak ebben a szerepben, szenvedélyes színész vagyok. De most egy személyben igazgató is, ami szorult helyzet. Az, mert e kettőzöttségben olyan dolgokat is meg-megkérdőjelezel önmagadban, amelyeket gyakran már régebben megválaszolatlanul ott hordozol a tudatalattidban, esetleg a lelked legmélyén. Cipeled magadban a hibáidat, a sok eltévedést, az ilyen-olyan döntések súlyát, a kapott vagy az általad ejtett bántást, lényegében mindazt, ami sebeket hagy az emberben. Másrészt Mefisztóként, Höfgen alakjában, kimondhatok sok olyan dolgot, amit máskor színigazgatóként nem mondhatok ki. Akár a politika és a kultúra örökös egyenetlenkedéséről. Ez a darab megadja a bátor beszéd biztonságát, a néző pedig bizonyára érti és elfogadja, hogy maga a sztori akár a jelenben is történhetne.

Minden új szerep egy nehéz időszak meg hosszas bíbelődés?

Többnyire addig, amíg azt a figurát nem érzed már minden ízében a magadénak. Persze ez nemcsak a Mefisztóra, hanem minden színházi próbafolyamatra vonatkozik. Egyegy színpadi alakot minél teljesebben kell birtokba venni. És ebben a karakterkereső boncolgatásban minél messzebb eljutni, minél bátrabban, hiszen az én személyes életem tapasztalatai is mind benne sűrűsödnek majd Höfgenben.

Ez a folyamat akár a pszichoanalízis?

Ha az ember komolyan veszi ezt a szakmát és becsülettel dolgozik, úgy ráillik ez az aspektus. Amikor egy színész a figura mélyére próbál leásni, akkor az egy hatalmas fölfedező utazás valaki pszichéjében. Ebben az értelemben ez valóban analízis, mert jól építkezni csak mélyre ásott alapokra lehet. Aki istenigazában színész és lelkiismeretesen veszi ezt a szakmát, az végig színész marad, és nem komédiás. Még ha vígjátékot játszik is. Most Hendrik Höfgennek igyekszem magam kölcsönadni. Övé lesz az arcom, a gesztusaim, a gondolatvilágom. Ám hogy ez tényleg hiteles legyen, annak legalább olyan mélyről kell fakadnia, mint amikor egy jó író, egy jó szobrász, egy jó költő vagy zenész alkot. Az igazi művészet az lelki, szellemi, fizikai, idegrendszeri kondíció. Szerepformálás közben is csak a munkára, a feladatra szabad koncentrálni. Bár gyakorló színigazgatóként kénytelen vagyok ki-kilépni ebből, és visszalépek a hétköznapi énembe.

A színészet segíthet abban, hogy valaki emberként is jobb legyen?

Azt hiszem, hogy igen. Noha pusztán attól, hogy valaki színész vagy más művész, még nem válik jobb emberré. De ha odafigyel a felkavart életre és becsületérzéssel dolgozik, az segíthet abban, hogy jobbá váljon. Idővel pedig talán bölcsebbé. Feltéve, ha ez az ő számára szintén fontos. Bár megdöbbentő, hogy az életben milyen kevesen törekednek arra, hogy jó emberek legyenek.

Egyszer azt panaszoltad, hogy a színházcsinálás iszonyatos iszapbirkózás. Egy más alkalommal meg azt mondtad, hogy az embernek a saját útját kell járnia, méghozzá következetesen. Ez nehéz?

Hát nem könnyű. Nem könnyű, és olykor bajos. Most például a Mefisztó január végére kitűzött bemutatójáig én itt elsősorban színész vagyok, és csak másodsorban viselkedhetek úgy, mint egy igazgató. Akinek azt is el kell viselnie, ha bármiért számonkérik, esetleg ilyen-olyan panasztevők is lekötik az energiáit. Hiszen a színháznak mindentől függetlenül olajozottan kell működnie. Jelenleg a Mefisztó szövegkönyve a mindenem. És amíg nem tudom Höfgen szövegét, addig már azt is megtiltottam magamnak, hogy bármilyen meccset vagy politikai vitaműsort megnézzek.

Megjegyzem, a Mefisztó a művészet, a hatalom és a politika viszonyának mibenlétéről, a cselszövések átláthatóságáról szól – nem az angolkisasszonyok modorában. Rólad viszont tudható, hogy sohasem szerettél végletekben fogalmazni, extremitásokban gondolkodni. Túllépve pusztán a Mefisztó történetén, bízol még a párbeszédek tisztázó rendeltetésében?

Csak abban hiszek. Mert könnyű kirobbanni, de elsimítani a konfliktust nehéz. Vonatkozik ez rám is, a színházban adódó problémákra is, mert minden konfliktus rengeteg erő meg energia, rosszabb esetben akár tragédia. A nagyvilág konfliktusaiban szintén a párbeszéd segítene. Hosszú ideig Európában is a dialógus teremtette meg a békét, ami mostanában bizony valahogy elcsúszott, és látjuk a következményeit.

A színház fontos terepe a nyilvánosságnak. A társadalmi párbeszédnek is jó eszköze lehet?

Okvetlenül. Ez nem azt jelenti, hogy nálunk a bölcsesség köve, és a színház fogja megmondani, hogy a mindennapokban miképpen kellene élni. A mi fontos feladatunk az, hogy az előadásaink arról szóljanak és azt üzenjék: a párbeszéd közvetítő funkciója az embereket közelebb segítheti a morális igazságok megtartásához.

Szerinted egy-egy sikerült színházi estnek még a mai zaklatott időkben is megvan/meglehet ama kisugárzása, hogy a nézőtéren ülőket kimozdítsa a komfortzónájukból és a komolyabb gondolkodásra késztesse?

Ebben biztos vagyok. Persze, üdvös dolog lenne, ha manapság több ember járna színházba. Hiszen akik jó színházi előadásokat látnak, azok lényegesen többet és árnyaltabban gondolkodnak, sokkal közelebb találnak utat az erkölcsi követelmények egyetemes elveihez. Amelyek főként az emberi jogokat védik, a különböző másság jogait védik. Elvégre a legegyszerűbb és a legtermészetesebb emberi vonás, hogy sem szóban, sem cselekedettel nem bántok senkit azért, mert az illető más. Hát nem ez az emberi lét alaptézise? Ahogy a ne ölj vagy a ne lopj is az! Ha mindenki betartaná „csak” a tízparancsolatot, az emberiség rögtön nagyobb nyugalomban és kevesebb háborúval élne. Sajnos, ezzel szemben csak az örökös versengés, a folytonos szembeszállás, az állandó ellenségeskedés, a végtelen hadakozás a lélekölő reális valóság.

Lucifer a tagadás, Mefisztó a rossz ördögi szelleme – és az utóbbi időkben mintha tényleg ez a két erő uralná a világot. A kortárs színház dolga tehát, hogy ebben a bizonytalanságban is képes legyen megszólítani az embereket?

Természetesen. Főként azzal az elkötelezettséggel, hogy a jelenre reagál. Hogy azokat a kézenfekvő témákat és az emberi kapcsolatok érzelemvilágát járja körbe, amelyek a közérzetünket befolyásolják és a mindennapokban aktuálisan terítéken vannak. Akár egy klasszikus műben is jól kiemelhetően. Mert az élet eseményei hamar megváltoznak ugyan, de a hatalom szerepe és alapvető karaktere nem változik. Ezért is érthető, ha minden művészi forma a maga sajátságos eszközeivel ezt tematizálja. Hát mi mást kritizálna egy művész, mi mást vizsgálna egy jó színházi előadás, ha nem a társadalmat, nem a regnáló hatalmat? Nem is értem, hogy a hatalom miért nem veszi ezt kicsit sportosabban, miért annyira érzékeny meg sértődékeny. A bölcs politikusnak a kritikán mosolyognia kéne, és ha az illető emellett gondolkodik is, akkor önmagába pillant. A hatalomnak csak jóval több öniróniával szabadna a művészi alkotásokra tekintenie. Igaz, ehhez az kellene, hogy maga a hatalom, azaz annak képviselői többször járjanak színházba, koncertekre, kiállításokra. Mert úgy tűnik, hogy az életnek ez a területe már régen a művészetek iránt segítő szándékkal érdeklődő politika fontossági sorrendjének perifériájára került. Gyakran úgy érzem, mintha nem is volna megfelelőképpen komoly társadalmi tényező.

Gál Tamásnak mit jelent, hogy – például – a Peer Gynt után most Mefisztó lehet? Mit tesz ez egy színésszel?

Az első olvasópróba után csak a drukk nyomasztja, meg annak felismerése, hogy alaposan fel kell kötnie azt a bizonyos lenge magyart, hogy felnőjön a rázuhant színészi feladat súlyához. Egyébként ez a felhozott párhuzam is találó, mert Peer Gynt éppúgy, mint most Hendrik Höfgen, kalandvágyó ember, aki végigmegy az élet különböző stációin. Mindkettőjüket a társadalom beszippantja, a hatalom elnyomja. És Gynt útjának is a hatalom vet véget. Vagy feleljem egyszerűen csak azt, hogy ha férfi színész részére létezik álomszerep, úgy a Mefisztó mindenképpen az?!