Önimádó amerikai egyetemisták

Az amerikai szülők hibásan teszik, hogy minduntalan azt ismételgetik gyerekeiknek: „te különleges vagy“, és hibásan várják el tőlük, hogy ugyanezt ismételgessék saját magukról – ez az egyik fő következtetése annak az átfogó tanulmánynak, amelyet öt vezető amerikai pszichológus készített.

A jelenlegi oktatási-nevelési gyakorlat következtében az amerikai gyerekek hihetetlenül fontosakká válnak saját maguk számára, nárcisztikussá és önközpontúvá válnak – állapította meg a kutatást vezető Jean Twenge, a San Diegó-i Állami Egyetem professzora. A pszichológusok 1982 és 2006 között több mint 16 ezer egyetemistával elvégeztetett ún. nárcisztikus személyiségi teszt (NPI) eredményét összegezték. A megkérdezetteknek például olyan állításokra kellett reagálniuk, mint „Ha én irányítanám a világot, sokkal jobb hely lenne“, „Azt hiszem, én különleges ember vagyok“ vagy „Úgy élem az életem, ahogy én akarom“.

A kutatók megállapítása szerint a jelzett időszakban folyamatosan növekedett a diákok NPI-pontszáma. Tavaly már az egyetemisták kétharmadának volt átlagosnál magasabb NPI-értéke, míg 1982-ben csak kevesebb, mint egyharmadának.

Keith Campbell, a Georgia Egyetem professzora, a tanulmány társszerzője rámutatott: az önimádat járhat bizonyos előnyökkel, például új emberekkel való találkozáskor vagy az amerikai személyiségideál megjelenítésekor. A meglehetősen kedvezőtlen társadalmi következmények közé tartozik viszont, hogy ezek az emberek nem képesek szoros kapcsolatokat fenntartani másokkal. A tanulmány szerint a nárcisztikus emberek sokkal hajlamosabbak a rövid életű romantikus kapcsolatokra, a hűtlenségre, viszonyaikat az érzelmi melegség hiánya jellemzi. Egyfajta játszmákat játszanak, másokkal szemben tisztességtelen módon, viselkedésük túlellenőrzött, esetenként erőszakos.

A kutatást vezető Twenge professzor – aki már könyvet is írt arról, mennyire magabiztosak az amerikai fiatalok és emiatt milyen nyomorúságos az érzelmi életük – kifejtette: a nárcisztikus személyekből általában hiányzik az empátia, az átlagosnál sokkal agresszívabban reagálnak az őket érő kritikára, és többre tartják saját maguk előrejutását, mint a másoknak való segítségnyújtást.

Campbell értékelése szerint az önimádat már olyan méreteket ölt, hogy szinte nincs is rá nyilvánvaló gyógymód. Úgy véli, a jelenség csökkentése érdekében mindenesetre szigorúbb szülői magatartásra, az engedékenység, a kényeztetés visszaszorítására volna szükség.

Az egyetemisták egy része nem fogadja el azt a kedvezőtlen értékelést, hogy generációjuk önimádó. Elismerik ugyan, hogy arra bátorítják őket, minden körülmények között legyenek önálló személyiségek, tegyék meg azt, amit akarnak, és senkit ne engedjenek az útjukba állni. Némely egyetemista véleménye szerint a nárcizmus nem feltétlenül aggasztó jelenség, hiszen sokkal rosszabb volna, ha egy fiatal azt mondaná magáról, „nem, én egyáltalán nem vagyok különleges“.