Nokia szépen tejel

Mielőtt bárki vadonatúj fejlesztésű, fejhető mobiltelefonokra gondolna, eláruljuk: Nokia ebben az esetben egy közönséges szarvasmarha. Egy tehén. Noha ugyanúgy finn „produktum”, mint névrokona, a világ első számú mobiltelefon-gyártója. A helyszín sem Espoo, a mobilcég csillogó-villogó központja, hanem Karkkila, a fővárostól, Helsinkitől 90 km-re északra levő apró farm. Néhány ház, néhány legelőkocka a fenyőrengetegben.

Paivi és Heikki Levavaara miről is nevezhette volna el Karkkila büszkeségét, mint Finnország büszkeségéről. De a hasonlóságnak ezzel vége is. Míg a nagy Nokia versenyképes, eladható termékeket gyárt, addig Levavaaráék Nokia tehene többnyire a fölösleget „termeli”. Finnországban ugyanis a tejet már eladni sem nagyon lehet. Pontosabban: eladni el lehet, de olyan áron, amit az itteni termelők kiejteni is szégyellnek. „Ha ezt az életmódot nem szeretnénk, és nem ragaszkodnánk a farmhoz, az állatokhoz, már rég lehúztuk volna a rolót, és beköltöztünk volna a városba” – mondja keserűen Heikki, miközben végigkalauzol „birodalmán”. „A tejért szinte semmit nem kapunk, a marhahús pedig a harmadát éri manapság” – folytatódik a panaszáradat. S hogy mi zúdított ekkora „szenvedést” az éves GDP 1,3 százalékát megtermelő finn farmerekre? Az Európai Unió errefelé csak szitokszavak közepette emlegetett közös agrárpolitikája (CAP).

Szauna és hóeltakarítás

„1994. december 31-én még 4,5 eurónak megfelelő összeget kaptunk a marhahús kilójáért a felvásárlóktól. Aztán másnap, 1995. január 1-jén már csak 1,5 eurót. Ekkor léptünk be az Európai Unióba” – idézi fel a csatlakozás fájdalmas időpontját a Levavaara házaspár. A finn kormány jó előre igyekezett felkészíteni a társadalom öt-hat százalékát kitevő agrárnépességet arra a megrázkódtatásra, amelyet az uniós felvásárlási ár bevezetése fog okozni a csatlakozás után. El lehet képzelni, milyen magas volt a finn állam által a farmereknek garantált felvásárlási ár, ha a sokat kritizált, protekcionista, a piaci viszonyokra fittyet hányó CAP bevezetése ekkora áresést jelentett. Az már más kérdés, hogy bár a felvásárlási ár a felére csökkent, a vásárlók által fizetett fogyasztói ár csupán tíz százalékkal lett kevesebb: a különbség eltűnt valahol az értékesítési láncon.

Nem csoda hát, hogy északi nyelvrokonainknál a teljes agrárpopuláció nemmel voksolt az unióra, és az élelmesebb gazdák megkezdték az alternatívák keresését. Levavaaráék a falusi turizmus mellett döntöttek. Hitelt vettek fel, rendbe hozták az udvarházakat, nagyobb szaunát, vendégépületet emeltek, és ma már évente több száz vendéget fogadnak, Heikki telente traktorával havat takarít, ami szintén pluszbevételt jelent. „Hét év alatt lassan beletanultunk a CAP működésébe is, ma már én töltöm ki az íveket. Fontos, hogy a támogatás farmmérethez kötött minél nagyobb területen gazdálkodsz, annál több pénzt kapsz a brüsszeli kasszából. Most földet béreltünk itt a szomszédban is. Jelenleg jövedelmünk egyharmadát kapjuk a CAP-ból, egyharmadát a falusi turizmus biztosítja, egyharmadát pedig még mindig a földből, és a harminc szarvasmarhából szedjük össze” – ecseteli Heikki, hogyan lett egyszerű gazdából agrárvállalkozó.

„Levavaaráék szerencsések, időben váltottak. Sajnos ez nem mindenkinek sikerült” – figyelmezteti a finn rurális jóléttől megszédült magyar újságírót Tapio Kytola, a mezőgazdasági termelők és erdőtulajdonosok érdekvédelmi szervezetének igazgatója. „105 ezer farmot tartottunk nyilván Finnországban a csatlakozás előtt, ma 73 ezer van. A többiek lemorzsolódtak, eladták földjeiket, és felhagytak a mezőgazdasággal” – mondja a harcos agrárlobbista. Félénken megkérdezem Kytolától: ilyen éghajlat mellett nem „lihegik” túl a gazdák problémáit? Finnországban magas az életszínvonal, a termelők fele amúgy is hobbifarmer, azaz más jövedelemforrásai is vannak, finoman szólva nem hal éhen, és mégiscsak a társadalom alig pár százalékos részéről van szó, ugyanakkor a túlnyomó többség fogyasztóként olcsóbban jut az élelmiszerhez. „Valóban, az EU-tagság nyertese nálunk a fogyasztó, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyes régióinkban még mindig az agrárium a fő bevételi forrás” – hangzik a válasz.

Brüsszel végső ajánlata

Tapio Kytola attól tart, hogy az új tagok felvétele végképp a közvetlen agrártámogatások eltörlésére sarkallja majd az uniót. „Ezt pedig mindenáron meg kell akadályoznunk” – kardoskodik a finn érdekvédő, aki azzal persze már egyetért, hogy az új tagok gazdái egyáltalán ne kapjanak közvetlen kifizetéseket...

A derék lobbistánál kevésbé harcias hangot üt meg Alec Aalto, a finn kormány EU-ügyekért felelős államtitkára. Aalto érdeklődésünkre készséggel elismeri, hogy a finn mezőgazdaság nem versenyképes, a CAP-ot pedig meg kell reformálni. „De a közös agrárpolitikára szükség van, ugyanúgy, mint finn termelőkre és közvetlen agrárkifizetésekre” – hangsúlyozza az államtitkár. Aalto már a leendő tagok felé is gesztust gyakorol: „A bizottság javaslata, hogy az új tagok a közvetlen agrártámogatások negyedét kapják, majd fokozatosan, tíz év alatt érjék el a száz százalékot, szerintem elfogadható. De ez a végső ajánlat, nem a vita kezdete, hanem a vége” – fogalmaz az államtitkár. A bővítésről egyébként Alec Aalto úgy vélekedik, hogy az EU-nak érdeke a tíz tagjelölt egyben tartása, azaz együttes felvétele. Ezért a finn kormány bizonyos áldozatokat is kész vállalni: mivel az új tagokkal működésképtelenné válna az unió végrehajtó testülete, a bizottság, Aalto azt is el tudná képzelni, hogy a biztosok számának maximalizálása miatt nem lenne finn tagja a testületnek. „A kicsik időnként rotálnák egymást a biztosi székben” – mondja.

Az üzlet mindenekelőtt

Ami az unió működőképességét illeti, abban a finn politikai elit véleménye megegyezik: erős, szuverén nemzetállamok alkotta EU-ra van szükség, szóba sem jöhet semmiféle föderáció. Esko Aho exkormányfő, aki bevezette az országot az EU-ba, jelenleg az ellenzék – a jobbközép Centrum Párt – képviselőjeként a finn törvényhozás EU-ügyekkel foglalkozó nagy bizottságának az elnöke nagyon határozott: „Az unióra csak olyan területeken van szükség, ahol a nemzetállamok ereje nem elegendő, mint a környezetvédelem, biztonságpolitika és egyes gazdasági kérdések. Nincs állampolgárok, csak államok Európája” – szögezi le a politikus.

Más kérdés, hogy az európai integráció szintje a legtöbb finn elemző szerint már túllépett az Aho által hangoztatott mértéken. Elég csak a közös valutára gondolni. Az euró bevezetése azonnal megmutatta, hogy a gazdasági élet mélyülő, gyorsuló integrációját mennyire képtelen a politika követni. „A cégeknek nagy, stabil, egységes uniós piac kell, egységes adókkal, biztos politikai háttérrel, egyre több fogyasztóval. Nekünk ez az üzlet” – vélekedik Lauri Kivinen, a Nokia szóvivője. A finn mobiltelefon-gyártó óriás espoói központját kívülről csillogó üveg és fém, belülről meleg, otthonos fa burkolja, magabiztosságtól, erőtől duzzadó miliő. Ez a másik Finnország. Levavaaráék Nokiájával ellentétben ez a Nokia szépen hozza a pénzt, tavalyi nettó profitja a két és fél milliárd euró felé közelített, s a menedzsment nem győzi hangsúlyozni, a közös európai valuta mennyire megkönnyítette az üzletmenetet. S ha valakire Finnországban hallgatnak, nem kétséges, hogy melyik Nokia lesz.

Helsinki, 2002. szeptember