„Nem volt bennünk félelem”

A tüntetők ezrei között ott volt Patrik Dubovský is. A ma 58 éves történész a Nemzeti Emlékezet Intézet (ÚPN) vezető dolgozója, az EBESZ és az EU több nemzetközi megfigyelő bizottságának volt már tagja, dokumentumfilmek ötletgazdája, tényirodalmi kötet szerzője. 1988 kora tavaszán még államvizsgák előtt álló egyetemista volt.

Pozsonyban aznap spannolt nyugtalanság vagy már délelőttől igazi feszültség vibrált a levegőben?

Nehéz eldönteni. Mindenesetre ahogy a belváros felé haladt az ember, a szembejövők arcán látható izgalom ült. Állandóan esett az eső, de az ijedt feljebbvalóság lajtoskocsik hadával kitartóan locsoltatta az utcákat. Kék fénnyel és szirénázva cirkáló rendőrkocsik, déltől utcalezárások tették zaklatottá a Hviezdoslav tér tágabb környékét.

Három és fél évtized múltán hogyan tekintsünk reálisan erre a Husák-érában végül is viharos rezonanciát kiváltó vallási, de egyben polgári megmozdulásra?

Azt hiszem, hogy hívőkként is, civilekként is máig méltán lehetünk rá büszkék. Hiszen egy merev kommunista államban megvolt a bátorságunk ahhoz, hogy a vallásszabadság nagy fokú korlátozására és az ország vallásos történelmi gyökereire utalva egy ilyen jelentős tüntetést szervezzünk. Nem hoztunk magunkkal transzparenseket, nem volt ott pódium meg szónoklat, hanem este hatkor, a kezünkben egy-egy gyertyával és rózsafüzérrel, csendes imával kiálltunk a már előre közzétett követeléseinkért. A karhatalom közbelépéséig ez egy egészen bensőséges hangulatú, meghitt lelkierőt sugárzó tüntetés volt. Nem volt bennünk félelem.

Az államhatalom a tüntetés rendvédelmi „biztosítására” készülve pánikba esett?

A történtek alapján igen. Hiszen a gyertyás tüntetés résztvevői ellen bevetett karhatalmi erő – mai szemmel – szinte komikusan eltúlzott volt. Március 25-ére vonatkozóan egyenesen a prágai szövetségi belügyminisztérium rendelte el Pozsonyban a rendkívüli biztonsági intézkedéseket! Ennek megfelelően és a kommandósokat is beleértve egy teljes rendőrezred állt haptákban; emellett az ŠtB hivatásos ügynökeit meg a hírhedt népi milíciát is mozgósították. Teljes volt a készenlét. Nemcsak fokozott létszámban a rendőrautók, hanem rabszállító kocsik, autóbuszok, páncélozott harckocsik és vízágyúk várták a bevetést, amire aztán a tér egyik sarkát szegélyező Carlton Szálloda 4. emeleti ablakai mögül a kommunista párt magas rangú eseti válságtörzse adta ki a parancsot. A tüntetők zöme azonban a brutális karhatalmi támadás dacára egészen 18 óra 30 percig, tehát az eredetileg tervezett időpontig így is kitartott.

Mi volt tehát az 1988-as „katolikus megmozdulás” előzőleg közzétett célja? És impulzust adott-e a korabeli rezsimmel szembehelyezkedő hitéleti, illetve polgári disszidens csoportok élénkebb együttműködéséhez?

Határozottan. Elsősorban az úgynevezett földalatti, azaz a titkos egyház exponensei és a kommunizmus közéleti praktikáit elítélő civil ellenzék reprezentánsai között jött létre egy korábban csak kevésbé tapasztalt egyetértés. Ezt a törekvést egyre tágabb körben – például Ján Čarnogurský, Miroslav Kusý, Ján Langoš, František Mikloško – szorgalmazták. Az akkori idők viszonyaira nézve kockázatos aktivizmusuk közös célját a vallásszabadság elfojtásának megszűnése és a demokratikus állampolgári szabadságjogok érvényesíthetőségének igénye jelentette. Az emlékezetes gyertyás tüntetés legalapvetőbb követelménye pedig a hazai püspökök kinevezése volt, hiszen még 1988-ban is nyolc megyéspüspöki székből – a pártállam vonakodása miatt – öt üresen állt.

Ön a Nemzeti Emlékezet Intézetben az 1948 utáni egyházüldözés, illetve a kommunista rezsim és a husáki normalizáció korszakának polgári és más ellenzéki aktivitásait kutatja. Így a gyertyás tüntetés kapcsán nyilván nemcsak személyesen volt alkalma megtapasztalni, hanem dokumentumok révén mélyebben is rálát arra, hogy az akkori Szlovákia rezsimbarát katolikus egyházfői miként viszonyultak a hívők március 25- ei megmozdulásához?

Megosztóan. Legalábbis a hivatalos katolikus egyház akkori szlovákiai főméltóságai és az úgynevezett békepapokat tömörítő országos társulás, a Pacem in terris vezetősége jobb esetben is „csak” elhatárolódott, de lényegében elítélte a hívők ezreinek spontán szerveződött és békés akaratát kifejező gyertyás tüntetését.

Gondolom, ezzel a hozzáállással a korabeli hazai katolikus hierarchia jelentős része szükségszerűen lejáratta magát.

Ebben az elkülönülésben egészen odáig sodródtak, hogy a rendszerbarát egyházi sajtóban, továbbá a Pacem in terris tagságának körében, illetőleg Peter Colotka akkori szlovák kormányfő egy, a pártállami kormányzatot támogató egyházi körök számára áprilisban adott fogadásán Jozef Feranec püspök a márciusi 25- ei pozsonyi tüntetést „nem katolikus rendezvénynek” minősítette.

Úgyszólván bizonyos, hogy manapság mind a közvélemény, mind a katolikus hívők fiatalabb generációja nemigen tudja már, mit értsen a Pacem in terris fogalmán.

Csak röviden szólva, ez az úgynevezett békepapok országos társulása volt, amely számtalan más itteni tömegszervezethez hasonlóan látszólag önállóan, de a kommunista párt irányítása alá vont Nemzeti Frontba integrálódva működött. Így a rendszer iránt szervilis, a ’89-es rendszerváltás előtti rezsimmel lényegében kollaboráló, gyakran az ŠtB-vel való együttműködéstől sem elzárkózó hivatalos egyházi szervezet volt. Eleinte az akkori idők katolikus papságának mintegy harmadát, később cirka negyedét tudta aktív tagjává tenni. Mondhatni, akár jellemző is, hogy a Pacem in terris két prominens képviselője: Jozef Feranec püspök és a társulás sajtószolgálatának vezetője, az akkoriban pozsonyi esperes Jozef Záreczký jutottak a legmesszebb a gyertyás tüntetés nyílt elítélésében. Záreczký már március 23-án hosszabban szót kapott a szlovák televízió fő műsoridejében, és arra szólította föl a hívőket, hogy ne vegyenek tudomást erről a készülő „nem katolikus rendezvényről”, és főként kerüljék. Sőt, zavarkeltéssel vádolta a szervezőit.

És az ŠtB? Ügynökei és az együttműködői útján könnyen beszüremkedett a katolikus egyházba, a papság szélesebb körébe?

Igen, viszonylag könnyen. Az ÚPN régebben készített is ebben a témában egy összesítést például a pozsony-nagyszombati egyházmegyét érintően. Ott cirka hatvan együttműködőt tudtunk kimutatni. Persze, azt azért szintén érdemes tudni, hogy a kommunizmus évtizedeiben papnak lenni, a lelkészi életpályát vállalni nem volt egyszerű szolgálat. Sokszor a szó eredeti értelmében emberpróbáló feladatot jelentett.

A gyertyás tüntetés még a Husák-érában egy fontos precedensnek vagy 1989 bársonyos forradalma prológusának is tekintendő?

Prológusról semmiképpen sem beszélnék. Talán akkor fogalmazok a legtalálóbban, ha azt mondom: ez a pártállamot irritáló csöndes és békés manifesztáció az erőszakszervezetek durva fellépése révén elsősorban hatalmas nemzetközi blamázst okozott az önmagát még nyeregben látó, de aznap csupán pár ezer középkorú vagy idősebb tüntetőtől megriadt államhatalomnak, a dogmatikus pártvezetésnek. Nem ütött és nem is kívánt léket ütni a csehszlovákiai kommunista rendszer páncélzatán, viszont az üzenetértékű célját mindenképpen elérte. Azt, hogy az akkoriban már egyre erősödő földalatti egyház leglényegesebb törekvéseit alakító katolikus disszidensek szűkebb csoportjának várakozásait is messze felülmúlva ezreket tudott mozgósítani. Inkább a világi-közéleti polgári ellenzék számára lehetett az a március 25- ei péntek precedens, hiszen azt bizonyította, hogy már nem szabad meghátrálni a kommunista hatalom előtt.

Mivel magyarázható az államhatalom izgatott és brutális fellépése, hiszen Moszkvában már Gorbacsov volt a Kreml ura. És 1988-ban már itt sem az 1950-es éveket írtuk, amikor a kommunista párt nálunk vaskézzel szervezte a kolostorok, a szerzetesrendek, a köznapi vallásszabadság gyakorlásával szembeni repressziókat.

Ennek legkézenfekvőbb okát abban érdemes keresni, hogy 1968 után – a konszolidáció és a normalizáció időszakában – a kommunista párt konzervatív szárnya kizárta soraiból, s így elhallgattatta a progresszív haladó erőket. A hatalom így tulajdonképpen egészen 1989 novemberéig a kommunista gerontokrácia kezében maradt. Ez a gárda elhitte önmagának, hogy Csehszlovákia megtartható holmi konzervatív szigetnek; a változások és a megújhodás „zivatara” elkerüli az országot. Hogy alapvetően rosszul mérték föl a helyzetet, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy például Magyarországon Németh Miklós kormánya már nyolcvankilenc tavaszán megnyitotta a határokat Nyugat felé. Itt mindez jóval lassabban zajlott, bár itt sem állt meg az idő. Hadd említsem meg a morvaországi katolikusok félmillió aláírást gyűjtött akcióját, a Helsinki Bizottság szlovákiai szervezetének létrejöttét, a Néhány mondat című ellenzéki memorandumot, a Jan Palach emlékhetet vagy már ’89 őszén a „pozsonyi ötök” bírósági perét...

A történeti emlékezet szemszögéből vannak a gyertyás tüntetésnek máig feldolgozatlan részletei?

Ebben a tárgykörben az ÚPN körültekintő és részletes munkát végzett. Kutatási programjainkban számos értékes dokumentumot gyűjtöttünk, és a témakört kiemelten kezelve száznál több tanúvallomást rögzítettünk. Olyan politikusokkal is, akik aznap a Carlton 4. emeletéről irányították a karhatalmat és a titkosszolgálatokat. A rendszerváltás után rögtön egy külön bizottság is vizsgálta az erőszakszervezetek március 25-ei brutális fellépésének részleteit. Azóta pedig tanulmányok, tényirodalmi kötet és dokumentumfilm, illetve egyéb forrásanyag is készült a ma már történelmi gyertyás tüntetésről.

És a progresszívnek, megújulni akarónak nehezen mondható szlovákiai katolikus egyház? Milyen becsben tartja az éppen harmincöt évvel ezelőtt történtek emlékezetét?

Tulajdonképpen úgy tipikusan, ahogyan az egyházban az általában megszokott. A forró kását még a rendszerváltás után is sokáig hagyták szépecskén kihűlni, közben az elvarratlan belső szálak pedig többnyire el-elsimultak. A korszerűbb egyházban érdekeltek és a papság fiatalabb nemzedéke azonban nyílt elismeréssel, önérzettel beszél róla. Nézetem szerint a katolikus egyházban nálunk is lassan utat tör magának a nyíltabb szellem, és abban a gyertyás tüntetésnek határozottan megvan a szerepe.