Nem elég, ha valaki okos és ügyes – jobb, ha fiatal és szép

Nem szándékosan hallgatózom, amikor mások beszélgetnek az autóbuszban, de esetenként lehetetlen nem odafigyelni. ĺgy volt ez nemrég is az egyik pozsonyi városi járaton. Két jó megjelenésű, az ötvenes éveiben járó hölgy szállt föl az autóbuszra, közben folytatták a már megkezdett dialógust.

– Azt mondd még el, hogy sikerült a felvételi az új munkahelyre! – szólt az egyik.

– Ne is kérdezd – felelte a megnyerőbb külsejű, jól ápolt nő. – Igyekszem mihamarabb elfelejteni.

– Miért, olyan nehéz volt?

– Á, dehogy – s indult a szóáradat. – Maga a pályázat ugyanolyan volt, mint bármelyik más cégnél. ĺrásbeli teszt a tudásszint felmérésére, angol feladványok – hiszen amerikai vállalat hirdette a versenyt –, pszichoteszt, ezt már mind ismerem. Az elmúlt másfél év alatt ez volt a tizenegyedik felvételi vizsgám. Harminc éven át dolgoztam titkárnőként, pardon, ma úgy mondják, az igazgató asszisztenseként. A kisujjamban van minden teendő, mindemellett jó pár tanfolyamot is elvégeztem, senki sem mondhatja, hogy az évek haladtával nem újítottam fel a tudásomat. Az angol az anyanyelvem után a második, hisz tudod, 12 éves koromig Londonban éltünk, azután pedig, amikor Szlovákiába, édesanyám szülőföldjére költöztünk, a diplomaták számára fenntartott iskolába jártam, angolul érettségiztem. Az édesapámmal a mai napig angolul beszélünk, s ezelőtt nyolc éven át egy amerikai kereskedelmi cégnél dolgoztam.

– Akkor mi volt a baj? – kérdezte barátnője szinte helyettem is, mert már égtem a vágytól, hogy megtudjam, miért volt a pályázat olyan felejteni való.

– A válogatás. Nehogy azt hidd, hogy a tudás és a képességek szerint választották ki a „megfelelő” munkaerőt! Még a vizsga előtt volt alkalmunk beszélgetni egymással. Csak hatan voltunk felvételizők. Nagyon könnyen fel tudtam mérni, ki mit tud. Volt ott egy lányka, most végezte a kereskedelmi akadémiát. Tanult ugyan angolt, de alig makogott valamit. Gyakorlata – egy mákszemnyi se! De nagyon helyeske volt: magas, karcsú, szende tekintetű, az öltözéke divatos... Jól tippelsz. Ő kapta meg az állást.

Én odamentem a mitugrász fiatalemberhez, aki az egész felvételit irányította – koromnál fogva enynyit már megengedhetek magamnak –, s kértem, magyarázza el, hogyhogy nem én nyertem meg a pályázatot, amikor az angolteszttel biztosan maximális pontszámot értem el, s a többi feladat is nevetségesen egyszerű volt a számomra. Ezzel szemben éppen a győztes kislány aligha tudta megoldani azokat a feladatokat, amelyek bizonyos gyakorlati tapasztalatokat igényeltek. Tudod, mit felelt az a gyerek? Hogy nekik olyan ember kell, akit tovább képezhetnek, akit alakítani, nevelni, korrigálni tudnak. Rákérdeztem, hogy akkor meg mi a fenének hirdettek pályázatot. Akár kiállhattak volna az utcára, és összeszedhettek volna néhány arra járó „alakítható” kislányt. Azt felelte a kis taknyos, hogy ők bizony szabályosan jártak el, amikor pályázatot hirdettek. Végül pedig a számukra alkalmasnak tűnő alanyok közül válogattak.

Ez azt jelenti, hogy engem figyelembe se vettek. Csúnya és öreg vagyok nekik, az általam megoldott feladatokat meg se nézték, vagyis a tudásom nem érdekelte őket. Szóval, az ő szemükben semmit sem érek, semmit se számítok...

– Dehogy vagy csúnya. És a tudásod! Bár legalább fele annyit tudna minden titkárnő – próbálta vigasztalni barátnőjét a másik.

– Várj csak, én tisztában vagyok a kvalitásaimmal! Tudom, hogy nem vagyok csúnya, sőt öreg sem. És tudatában vagyok tudásomnak is, és az évek során összegyűjtött tapasztalataimnak. Épp ez a szörnyű: hogy egy húsz év körüli „menedzser” pontosan ennek az ellenkezőjét akarja velem elhitetni. Ezt csinálják velem már másfél éve. Ez az, amit már-már nem bírok elviselni.

Itt már le kellett szállnom az autóbuszról, de még hallottam a hölgy sóhajtozással kísért mondatait, amelyekkel maradéktalanul egyetértek:

Félelmetes, hogy el lehet bánni az emberrel. De ez így valahogy nincs rendben. Egyáltalán nincs rendben...