Nem a tengertől fél, hanem önmagától, a döntéseitől

Szabad merülésben (free-diving) született a három rekord: 106 méter mélyre jutott önerőből, uszonnyal és ugyancsak idáig uszony nélkül, kötél mentén, a 108 méteres mélységet pedig – két nappal később! – szintén uszonnyal a lábán hódította meg a Kajmán-szigetek partjainál. Az első rekordot 3 perc 52 másodperc, a harmadikat viszont már 3 perc 50 másodperc alatt állította fel. Igazi csúcstartó a huszonkilenc éves, náchodi születésű élsportoló. A trutnovi Erdészeti Szakközépiskola elvégzése után 1995-ben a prágai Károly Egyetem hallgatója lett biológia–testnevelés szakon, majd az Egyesült Államok egyik legnevesebb búvárakadémiáján szerzett diplomát. Magassága 178 cm, súlya 74 kg. Tüdejének térfogata 8,381 liter, ami az átlagosnál jóval nagyobb.

Bár az év nagy részét külföldön tölti, Trutnovban élő szüleit minden esztendőben meglátogatja. Hogy érzi magát ilyenkor, távol a Csendes-óceántól, s immár természetessé vált közegétől, a tengervíztől?

Egyéves voltam, amikor megtanultam úszni, hét, amikor először láttam búvárt, és attól a pillanattól fogva már én is csak merülni akartam. Édesanyám versenyszerűen úszott, azt szerette volna, ha követem a példáját, a búvárkodástól azonban ő sem tudott távol tartani. Igen, már gyerekkoromban is többször éreztem, hogy jobban szeretek a víz alatt, mint az iskolapadban. Most viszont nem hiányzik annyira a merülés. Kemény szezon van mögöttem. Hosszú volt az év, pihennem kell egy kicsit.

Szabadságon a delfin?

Ha fáradt vagyok, a stressz is erősebb. Annak pedig néha látható jelei vannak. Az idegesség kizárandó tényező a merülés során. Energiát vesz el. Ha csapattagként versenyzek, erre még inkább figyelnem kell, hiszen a többiek eredményét rontanám.

Ez a nagyobb kihívás? Egy háromfős csapat tagjaként merülni?

Nem vagyok versenyző típus. A látszat ellenére sem. Nem élvezem, ha versenyeznem kell. Ezek kihívások, amelyek elsősorban arra jók, hogy tudjam, mire vagyok képes.

Ezek szerint jobban örül, ha önmagát kell legyőznie?

Igen. Az valahogy nagyobb öröm.

De mitől? Zavarja az „idegen elem”?

Lehet. Nem tudom. Ha egymás után merülök, ha ott áll készenlétben a következő versenyző, az nem zavar annyira. De ha másokra is figyelnem kell, hogy ők hol tartanak, és milyen gyorsasággal mennek egyre mélyebbre, az valahogy mindig befolyásolja a teljesítményemet. És a hangulatom is más olyankor.

Nemzetiségileg meg lehet határozni, hogy kik a sportág legjobbjai? Hiszen aki tenger mellett nő fel…

…ez egyáltalán nem befolyásolja az eredményeket. Az én példám is ezt bizonyítja. Ha egy merülés előtt szóba jön, hogy én cseh vagyok, akkor a következő kérdés biztosan az, hogy „Van nektek egyáltalán tengeretek?” S amikor kimondom, hogy nincs, mindenki elcsodálkozik. Nem értik, hogy akkor genetikailag hogyan lehetek alkalmas egy ilyen sportra. Én meg épp azt állítom, hogy genetikailag mindenki számára adott a lehetőség. A többi már azon múlik, hogy mennyi energiát viszel bele, menynyit gyakorolsz, mennyit áldozol rá. Teljesen mindegy, hol születtél, Afrika szívében vagy valahol Skandináviában. Abból is lehet sikeres műlesikló, aki a sivatagban töltötte a gyerekkorát, ha később, rengeteg munkával eredményeket tud elérni. Az emberi test sok mindenre képes. Én medencében tanultam merülni. Ott kaptam az első búvárleckéket.

Nézem a vállát: semmivel sem szélesebb, mint az enyém. De ha szélesebb is lenne, ismerem az idevágó „receptet”. A tüdeje térfogatát miképpen tudja tágítani az ember?

Edzésekkel.

Erősebbek lesznek az izmok?

Ott nincsenek izmok. A tüdőt úgy kell elképzelni, mint egy léggömböt, kalitkába zárva. Az a mellkas. Minél nagyobb a léggömb, annál jobban feszíti a bordákat. Tehát a mellcsont rugalmassága nagyon fontos. Erre kell edzeni. Az én tüdőm nagysága kétszerese az átlagosnak. A ki- és belélegzésnek is megvannak a speciális gyakorlatai. Én egy kilélegzésnél már képes vagyok teljesen összegyűrni a tüdőmet.

De aki ilyen módon képes kipréselni belőle a levegőt, az, gondolom, teleszívni is jobban tudja.

Természetesen van egy határ, amelyet nem lehet túllépni. A léggömböt sem lehet túlfújni, mert szétdurran. Én sem tudom már jobban tágítani a tüdőmet. Most vagyok a maximumon.

Rekordjait tekintve mégis szembetűnő: még most sem érte el a végső határt. Jó ideje most már önmaga ellenfele. Nincs, aki legyőzze. Meddig lesz képes újabb és újabb eredmények elérésére?

Szabad merülésben harminc-harmincöt éves kora között éri el az ember a csúcsot. Tehát van még pár évem. De hogy mikor jutok el a végső határig, azt nem tudom. És ez így izgalmas.

A vertikális merülésnél nemcsak az időt, a mélységet is mérik. Van azonban egy másik ága is a merülésnek: a horizontális. Amikor fekszik a vízben.

Ott az a tét, hogy ki bírja tovább egyetlen levegővétellel.

Ez így kényelmesebb pozíció lehet.

Főleg látványos. Én nyolc percig bírom mozdulatlanul.

S ha súlyokkal a testén, kötél mentén siklik lefelé?

Az sokkal izgalmasabb. És veszélyesebb is természetesen. 136 méter mélyen hatalmas a nyomás.

Magánemberként milyen mélységben érzi magát a legjobban?

Volt, amikor tízméteres mélységben éltem át a teljes belső nyugalmat, máskor hetven-nyolcvan méter mélyen élvezem az életet.

A látvány miatt?

Nem. Lelkileg. A kilencven méteres mélység már fizikai fájdalmakat is okozhat. Oda nem azért megy az ember, hogy a tenger élővilágát csodálja, hanem hogy önmagába lásson. Minél mélyebbre merülök, annál többet tudok meg magamról. Megvan az együtthatás a víz, a mélység és a lelkem között. Ez a hármas egyensúly csodás állapot ott lent.

Tapasztalt búvár lévén lehet, hogy egyszer harci feladatot is vállal?

Mennék, ha hívnának, de ilyesmire aligha kerülhet sor. Ezek speciális feladatok, amelyek speciális kiképzést igényelnek. Ilyen munkát csak azok végeznek, akik katonai felszereléssel merülnek.

Száz méter alatt milyen látvány fogadja az embert?

Halak mélyebben is vannak. Még tízezer méter mélyen is. A Kajmán-szigeteknél 136 méter mélyen maga a víz is gyönyörű. Odáig még lejut a fény.

Ott a paradicsoma, a Kajmán-szigeteknél?

Az a rekordkísérleteim helyszíne. Szívesen megyek oda, mert ott a legkellemesebb a víz hőmérséklete. A felszínen 29, száz méter mélyen 28 fok. S akkor sem nagyok a hullámok, ha fúj a szél. Nincsenek örvények. Ideális hely. Ha rossz az idő, akkor sem marad el az edzés, mert gyorsan helyet tudunk változtatni. A szigetcsoport ugyan nem olyan szép, a korallzátonyok viszont gyönyörűek arrafelé. Sok a hal, de nincsenek delfinek, és kevés a cápa. Évente háromszor töltök hosszabb időt a Kajmán-szigeteken, ám ahol élni szeretnék, az Hawaii. Annál festőibb helyet talán nem is láttam még. Egyébként minden tengernek megvan a maga különlegessége. Mindenütt más a víz. A színe is, a hőmérséklete is. És mindegyikre máshogy reagál a testem.

Gondolom, északra vágyik a legkevésbé.

Merültem már a norvég partok közelében is. Ott nagyon hideg a víz. Főleg a jég alatt.

Egy mélytengeri jégbarlangot bizonyára mégsem hagyna ki.

Most épp egy ilyen kaland vár rám Észak-Norvégiában. Nagyon várom.

A tenger gyümölcseihez hogy viszonyul?

Vannak barátaim, akik „kollegialitásból” nem esznek halat, rákot, homárt, osztrigát. Én nem vagyok ilyen. Én mindent megeszem, amit a tenger ad.

Egy nagyobb verseny előtt akár két tábla mogyorós csokit is magába nyom?

Ehetek bármit, de a teljesítményem nem biztos, hogy a legjobb lesz. Kávét egész évben nem iszom, hiszen kihat a vérnyomásomra. Húsételek nélkül pedig csak akkor bírnám, ha mindenféle kiegészítőkkel traktálnám magam. Egy élsportoló szerintem nem lehet vegetáriánus. Annyi húst viszont, mint az amerikaiak, én sem eszem. Merülés előtt halat vagy csirkehúst eszem, merülés után azonban jöhet a marhahús.

Ha csak a saját kedvtelésére merül, tehát nem kell figyelnie sem a mélységre, sem a lent töltött időre, mivel kápráztatja el a tenger?

A színével, az erejével, a gyengédségével.

Vannak még pillanatok, amikor nagyon fél ott lent?

Nem a tengertől félek, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedem, és a végén lent maradok, hanem magamtól. A rossz döntéstől, hogy túlbecsülöm a képességeimet. Legutóbb Egyiptomban merültem. Ott is nagyon izgultam. Megbetegedtem a verseny előtt, ágyban feküdtem. Nem jártam edzeni, de a versenyt nem akartam kihagyni. Egy csapatversenyben azonban a többieket is büntetik, ha hibázom. Ott sokkal nagyobb a pszichikai nyomás, hiszen másokért is felelős vagy. Bejelentettem a száz métert, miközben tudtam, hogy baj lehet, hiszen erősen köhögtem. A belégzés nem okozott túlságosan nagy gondot, a kilélegzés viszont sokkal nehezebb volt. Annyira ingerelt a torkom, hogy arra is vigyáznom kellett, nehogy megsérüljön a tüdőm, mert ha bevérzik, komoly baj lehet belőle. Épp hogy megúsztam az egészet, de mivel másnap újra merültem, és megint csak visszafogtam a köhögést, hiszen az orromon csipesz volt, az arcomon szemüveg, a dobhártyám nem bírta a nyomást. Berepedt.

Tengeri „rokonaival”, a delfinekkel milyen kapcsolatban van?

Csodálom és irigylem őket. Gyönyörű az életük, ha élni hagyják őket. Esznek és úszkálnak. Velünk ellentétben az elméjüket is ügyesebben használják. Okos, intelligens, vidám állatok. Egyébként úsztam már bálnákkal is.

Elképesztő kaland lehetett.

A legnagyobb kalandot Hawaii szigeténél egy nagyobb teknőssel éltem meg. Odaúsztam hozzá, megnéztem közelről, s amikor megfordultam, elindult utánam. Aztán egy ideig egymás mellett úsztunk, majd továbbment, én utolértem, de nehogy megijedjen, ezért elúsztam tőle. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megint követ, jön utánam. Ha háttal úsztam, hogy lássam őt, ő is hanyatt feküdt a vízben, ha különböző figurákat csináltam, ő is megpróbálta ugyanazt. Bolondozott velem. Én meg annyira belefeledkeztem a játékba, hogy a testem egészen máshogy működött. Nem jelezte, hogy már levegőt kér. A turisták már izgultak értem, hogy mi történhetett, hogy bírom ilyen sokáig a víz alatt. Aztán amikor kidugtam a fejem, a teknős is ugyanezt tette. Valósággal elkápráztatott. Nehéz volt elbúcsúznom tőle. Én már ott lihegtem a víz felszínén, amikor megfordult mellettem, és elúszott szépen.

Szülei, gondolom, gyorsan elfogadták a tényt, hogy delfin született a családban.

Főleg az anyukám. Ő a legnagyobb drukkerem, bár ő is rengeteget izgul értem.

Nem lesz furcsa befejezni egyszer ezt a víz alatti életet?

De igen. Nem is tudom, mi vár rám. Floridából végleg hazaköltözöm, ez nem kétséges, csak attól félek, hogy ami azután jön, az lesz számomra a legnagyobb üresség. A legsötétebb mélység.