Ne minna egy KV-t?

Ahhoz képest, hogy akadt olyan rokonom, aki már háromévesen rendszeresen felhörpintette a presszókávé maradékát szülei csészéjéből, későn kezdtem fogyasztani ezt az állítólag serkentő italt. Az illatát mindig is szerettem, de nagyon nehezen jöttem rá az ízére. Cukor nélkül keserű volt, cukorral meg elviselhetetlen – legalábbis minden ízlelőbimbóm tiltakozott ellene, én meg nem tiltakoztam ellenük, nem hadakoztam velük. Ha nem, hát nem. Még tejszínhabbal sem. Azt, hogy cappuccino is van a világon, meg bécsi kávé, nem is sejtettem, annyit tudtam, hogy van presszó meg dupla meg forrázott, ez utóbbit mi löttyintett kávénak nevezzük mind a mai napig, jó esetben mákosnak, s lehet, hogy nagyobb figyelmet szentelünk neki, ha megtanulunk jósolni a zaccból. Ma is csak és kizárólag udvariasságból fogyasztom el, nehogy megsértsem, aki nemcsak az illatozó alapanyagot, hanem a szívét is beleadja, ráadásul török kávénak nevezi, mert életében nem ivott még török kávét, a törököket legföljebb hírből ismerte, Gárdonyi Géza révén, de az Egri csillagokban nem a kávé, hanem a gulyás meg a szurok volt a nyerő.

Hiába győzködtek egyetemista koromban, hogy a kávé ébren tart, hajnalig is képes leszek tanulni, próbáljam csak ki. Kipróbáltam, és nekem lett igazam, éjfél tájt már az igazak álmát aludtam a vaskos spenót (a hatkötetes irodalomtörténet) vagy a még vaskosabb Akadémiai nyelvtan fölött. Akkor még az éhgyomorra cigi-kávé párosítást sem találtam különösebben vonzónak, bár abban az időben még nem okozott gondot az utolsó percben kirúgni magam az ágymelegből, gyors zuhany, és rohanni előadásra, gyakorlatra.

Egyszer csak, hogy, hogy nem, azon kaptam magam, egyre több kávét fogyasztok. Első igazi munkahelyemen versengtünk, ki iszik több kávét. Nem is akármilyet. Jó sűrűt, olajosat, hadd marja ki alaposan a gyomrunkat. És persze éheztünk, mert fontos emberek voltunk, akik olyan fontos munkát végeznek, hogy inkább kivégzik az egészségüket, mintsem délben fél órát szakítsanak arra, hogy leülnek, és megesznek egy ebédet. Nem bekapnak, rágás nélkül nyelnek, hanem, mint ahogyan az az emberhez méltó, megadják a módját. Nem ez volt a divat, és bár öltözködésben sohasem igyekeztem követni – se arcfestés- és mázolásban, de még frizurában sem –, ennek nem tudtam – vagy nem akartam – ellenállni. Reggeli helyett kávé, délelőtt, tízórai helyett kávé, ebéd helyett kávé, uzsonnára kávé. Kávé helyett kávé.

Ma már, hála többrendbeli betegségeimnek, lazán nemet mondok a Ne minna egy KV-t? (lásd Holló Színház) kérdésre, úgy teszek, mintha egészséges életmódot folytatnék, és a kávéházban is inkább a százszázalékos mű gyümölcslevet fogyasztom.