Nagymamának lenni nagy boldogság

Belekóstolt az újságírásba is, a Képes Sportban dolgozott, de ott nem igazán érezte jól magát. „Szerettem a sportot – vallja Sákovicsné Dömölky Lídia, tőrvívó olimpiai bajnok –, és úgy éreztem, valaki, aki benne él, másképp tudja megírni az eseményeket. De nem voltam sikeres, mindig azzal bántottak, hogy versenyzőpárti vagyok.”

Azt hiszem, mindenki, aki belekóstolt egyszer a versenyzésbe, beleéli magát bizonyos helyzetekbe. Legyenek azok sikeresek, vagy épp fordítva.

ĺgy van. Az ember elgondolkodik, mi az, ami a sikertelenséget okozza. Ezért nem tudtam kritikus lenni. Mert azt is tudtam, mi az a kis nüánsz, amiből a siker és a balsiker születik.

Nem hiszem, hogy van olyan – ha igen, az valami rendkívüli dolog –, hogy egy versenyző, aki egy életen át gürizik, mindent a sportnak áldoz, ne akarjon.

Jól látod. S érdekes, ha visszagondolok saját pályafutásomra, a kudarcok sokkal inkább megmaradtak, mint a siker. Utóbbi természetessé válik, de a bukás tanulságos, valahol mégis pozitív, okul belőle az ember, hogy a következő alkalomkor másképp tegye.

A mi szakmánkban, persze sokszor találkozunk azzal is, hogy sem mi, újságírók, sem a sportolók nem igazán tudják kezelni a sikert.

Tényleg így van. S amit én a fiatal kollégáknak vagy utódoknak fölróttam: mi fölkészültünk egy riportalanyból, tudtuk, mi történt vele, most sokszor azt érzem, odamennek valakihez, s majd valami kijön a beszélgetésből. Fogalmuk sincs az előzményekről.

Gondolod, hogy ez csak a mai elvadult világunk miatt van így?

Nehezen merek bírálni, mert nekem egy kicsit múlt századbeli a gondolkodásom. Biztos, hogy ma minden másképp van, de nem hiszem, hogy minden jól van. Mi felnéztünk az edzőnkre, szentírás volt, amit mondott nekünk, biztos voltam benne, hogy a javamat akarja, azt szeretné, hogy jobb legyek, s nem kínozni akart azzal, amikor azt mondta, még csináljak száz kitörést. Egyébként gyerekeket tanítani sokkal jobb volt, mint újságot írni, pedig azt hittem, hogy a lapnál is segíteni tudom a sportot.

Azt mondod, hogy nem igazán érezted jól magad a lapnál, csalódtál. Vonható párhuzam a sportban és a lapnál ért csalódás között?

Nem hiszem, mert utóbbit nem szerettem annyira. Vívni imádtam, az volt számomra a legfőbb. Nagy szerencsém volt, mert a férjem vívó világbajnok, együtt lehettünk a sportban is. De ami szerencse, az egyben nehéz is, mert a gyerekeket – egy fiunk és egy lányunk van – együtt hagytuk ott, amikor versenyre mentünk. Az édesanyám és az anyósom volt segítségemre, amit most próbálok visszaadni azzal, hogy az én gyerekeim gyerekeire vigyázok. S mondhatom: nagymamának lenni nagyon jó dolog.

A gyerekeitek, akik két nagy sportegyéniség családjában nőttek fel, milyen kapcsolatban voltak a sporttal?

Mind a kettő sportolt, de nem versenyszerűen. A fiunk nem volt túl tehetséges, a kislány viszont kifejezetten jó teniszező volt, de rossz versenyző. Érdekes, pedig az apja is, anyja is jó versenyző volt, nem tudom, ő miért nem lett.

Talán nem volt benne elég egoizmus, amire pedig a teniszben óriási szükség van. Lendl edzője mondogatta, hogy a teniszező happy gengszter.

Ez bizonyos fokig igaz. Én az életben szelíd ember vagyok, viszont a páston kifejezetten agreszszív voltam, támadó. Ez adta a versenyzői erőmet, az, hogy bátor voltam.

Ez vele születik az emberrel, vagy meg lehet tanulni?

Valószínűleg jön a dolog. Annak idején vicceltünk vele, no ez egyfajta vörös köd, versenyizgalom, ami szükséges ahhoz, hogy jól tudj teljesíteni. Amikor higgadt, nyugodt napom volt, az volt a rossz eredményeket hozó napom. Az életben is nagy segítségemre volt mindez, mert aki tud versenyezni, az nehéz helyzetekben is jobban helytáll.

Említetted, hogy gyerekeket tanítottál vívni. Szívesen tetted?

Jó kapcsolatom volt a tanítványaimmal, pedig nem neveltem világbajnokot, maximum olyat, aki ifi vb-n rajtolt. De olyan emberi kapcsolatot alakítottunk ki, amelyegített nekik, hogy helytálljanak az életben. Nagy többségük főiskolát, egyetemet végzett, és még ma is visszajár hozzám. Minden névnapomon felköszöntenek.

Nemcsak kitűnő vívó voltál, aki 1964-ben Tokióban aranyérmet nyert a tőrcsapattal, hanem nagyon szép nő is. Segített ez valamikor a sportban?

Nem hiszem, szerintem semmi jelentősége.

Annak viszont, hogy egyszer csak leköszön az ember, megváltozik az élete, nyilván volt?

Nehezen viseltem a búcsút, sokáig hiányérzetem volt. Most, már nagymamaként elégedett vagyok. Van egy 13, egy 10, egy 7 és egy 5 éves unokám, 4 kisfiú – és ez nagyon nagy boldogság.

S a fiúkat még nem vitték le a nagyszülők a vívóterembe?

Oda nem, de a két nagyobbik ügyesen teniszezik, a középső meg focizni szeret.

Veled együtt négy társad 1964-ben Tokióban olimpiai bajnok lett, négy évre rá Mexikóban pedig ezüstérmes. 1962-ben pedig világbajnok…

Ma is összejárunk, régi csapattagok, és emlékezünk. Olyan csodálatos volt.

Hogyan élsz manapság?

Azután, hogy abbahagytam a versenyzést, Berczik Sárával – aki szinte a magyar művészi torna megalapítója és a legnagyobb mozgásművészeti szakember volt – könyveket írtam, s közben megtanultam tőle egy kis testépítést, tudatos mozgást. Aztán sokáig tartottam középkorú hölgyeknek kondicionáló tornát. Most már csak annyi lett belőle, hogy igyekszem én magam naponta egy kicsit tornázni.