Morzsák Móricz asztaláról

Vargha Kálmán Móricz-monográfiájában található egy fotó, melyen az író épp perecet vásárol. Sötét nagykabát van rajta, prémes gallérral, fején elegáns puha kalap, bal karján sétabot lóg, s kezében már legalább négy perecet szorongat, miközben jobbjával a szolgálatkészen álldogáló árus perechalma felé nyúl. Nem valószínű, hogy magát akarja meglepni vele. Vajon kinek veszi? Nem tudjuk. Nem is azért idéztem meg ezt a kevésbé népszerű fényképet Móriczról, hogy feltételezésekbe bocsátkozzam az ajándékozott személyét illetően. Hanem, mert művei ismeretében korántsem a törékeny perec az az étel, mely eszünkbe jutna róla. Sokkal inkább valami disznóság – szalonna, egy darab füstölt sonka vagy egy nagy adag, bográcsban főtt gulyás. Nem a nassolás, az ínyenc ropogtatás illik hozzá, inkább a habzsolás, a zabálás vagy annak ellentéte, a koplalás. Ezek az olvasott művek nyomán sarjadó asszociációink elsősorban nem arra utalnak, mekkora különbség is van az életrajzi szerző és figurái étkezési szokásai között, hanem arra, hogy Móricz olyan író, akinek regényeiben és novelláiban meghatározó szerepet játszanak a gasztronómiai témák és képzetek. Talán nem túlzunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy Krúdy mellet Móricz a gyomor (s különösképp a magyar gyomor) örömeinek legemlékezetesebb irodalmi megörökítője. Szemezgessünk életművéből egy kicsit e szempontból.

Elsőként bizonyára mindenkinek két jelenet jut az eszébe. Kis János tragikus végű zabálása (Tragédia) és a Légy jó mindhalálig cipőkrémet falatozó éhenkórász diákjainak feledhetetlen kollégiumi életképe. Kis János egy szürke, arctalan bérmunkás, aki bosszúból a halálba eszi magát. A novella olvasóra tett hatása – a cím ellenére – nem egyértelmű, keveredik benne a tragikum és a morbid komikum, s ezért a szöveg ellenáll az egyszerűsítő értelmezéseknek. A történet egy sajátos műfaji transzformáció eredményeként születik meg: egy gasztronómiai témájú szólás (Kienni valakit a vagyonából) novellisztikus kitágításaként. Miután Nyilas Misi tetten éri a csomagját dézsmáló társait, és kiderül, hogy azok falánkságukban, kenyérre kenve, megették az édesanyja küldte cipőkenőcsöt is, kibújni akarván a felelősség alól, egymást kezdik el vádolni: „Ki kente? Te kented! – szólt elvörösödve Andrási. – Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné – kiabált Török Marci.” Láthatjuk, hogy miként él itt Móricz a szó szerinti és az átvitt értelmű jelentés cseréjén alapuló szójátékkal (megkenni a kenyeret – áthárítani a felelősséget valakire). Harmadikként eszünkbe juthat az Úri muri könyvárusa, Lekenczey Muki, aki grófos eleganciával lép be Csörgheő Csuliék törzshelyére, majd rántottát rendel; húsz tojásból. Mikor kihozzák neki a hatalmas adagot, s már éppen hozzáfogna az elpusztításához, Csuli lép oda az asztalához, s meglehetősen furcsa módját választja az ismerkedésnek: „Hát csak feláll Csörgheő Csuli, s nagy méltóságos léptekkel átsétál a termen a másik oldalra, s szó nékül odaáll az idegen úr asztalához. Az éppen fogta a kést és a villát, hogy belekezdjen a rántottahegybe. Akkor Csuli kinyújtja a tenyerét, s belemarkol kézzel a tálba, s tömi szájába a rántottát. Az idegen nagyot néz, nagy szemet mereszt, azzal vállat von, ha itt így szokás: s ő is leteszi a kést, villát, és belemarkol az ételbe s eszik.” E provokatív tett végül is nem verekedéssel, hanem baráti összeborulással végződik. Az ezt követő csipkelődő csevelyben újra a nyelv jut főszerephez: „– Oszt jaó vót a rántotta? – Kirántotta.” A legkísértetiesebb evési jelenet Móricz-prózájában az a vacsora, amit a Barbárok gyilkos juhászai költenek el áldozatuk sírhalmán: „Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és a három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.”

Móricz egyik méltán legjobbnak tartott regénye, az Árvalányok az evésnek két további fontos funkciójára mutat rá. Arra, hogy egy jóízűen elfogyasztott ebéd egy időre feledtetni tudja a személyes ellentéteket és gyűlölködéseket is, ezek mintegy feloldódnak az evés nyújtotta közös örömben: „Egy időre mindenki elfelejtett minden bánatot és minden haragot... Ez az igazi perc, s e percben a tál az asztalon, a tányér, a kés, a villa, ezek a legdicsőbb szerszámok, s a szájban szétfolyó nedvek, a pác íze, a tejfelek, a fűszerek, a zsírok, a jól sült, friss kenyér, a jó könnyű, iható szőlősi bor. Ez olyan gyönyörű és nemes érzésekkel fonta össze a társaságot, hogy ebben a szent pillanatban senkinek nem volt gyilkos szándéka felebarátja ellen. Most magas lánggal égett felettük a keresztény emberszeretet dicsősége.” Főként az utolsó mondat gúnyos modalitása teszi hangsúlyossá azt, hogy a terített asztalnál, ahol lelkészek és feleségeik foglalnak helyet, nem a keresztény eszmék, a szent parancsolatok, hanem éppen hogy a bűnösnek tartott test élvezetei hozzák közel egymáshoz az embereket; az evés varázsolja „szeretetközösséggé” a széthúzó társaságot. A regény másik, evéssel kapcsolatos mozzanata, hogy a habzsolás vágya mint erotikus metafora jelenik meg. Miskolczyné, egy vidéki református lelkész szexuálisan kiéhezett felesége a náluk kosztoló fiatal óvónőre, a félénk Irmácskára vet szemet. Alig tudja megtartóztatni magát, amikor kettesben marad a lánnyal: „A papné fekete szemei ellenségesen villogva faldosták ezt a nyakat, amely kövér volt és zamatos üde... Összecsikorgatta a fogait, s szeretett volna beleharapni. Egy harapásra kifalni onnan azt a nagy, nagy finomságot...”

Befejezésként idemásolom a Rokonok kezdő sorait: „Arra ébredt, hogy a felesége a másik szobában telefonál. – Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor múltkor nyulat ettünk nálatok?... Az akkor nagyon ízlett Pistának.” Az újjonann kinevezett főügyész, Kopjáss István félálomban hallja ezeket a mondatokat; az előző éjszaka elhúzódó beiktatási bankettje után még önelégülten lustálkodik ágyában. Jóleső érzéssel nyugtázza magában, hogy életében kedvező fordulat állt be: „A hatalom a kezébe került, élni kell tudni vele.” A későbbiek ennek, sajnos, épp az ellenkezőjét igazolják. De hősünk még ezt nem sejtheti, a könny is elfutja a szemét a meghatottságtól, hallva, miként is próbál a felesége kedvében járni a készülő ebéddel. Úgy tűnik, a kinevezés hatására nemcsak a város befolyásos embereivel kerül bizalmasabb viszonyba, hanem a korábban elégedetlen, érzelemnyilvánításaiban tartózkodóbb párja is kedvesebb hozzá. Móricznak tehát ezzel a látszólag semmitmondó felütéssel – in medias res – a regény kiinduló helyzetének problémagócát sikerül megragadnia; a szereplő sorsában beálló változás kedvező irányát, lehetséges baljós árnyaival együtt.

E „morzsákból” is kitetszik, hogy a Móricz-életmű gasztronómiai vonatkozásai nem marginális mozzanatok, amelyeket egy könnyed mozdulattal lesöpörhetünk az irodalomtörténet asztala alá, hanem gyakran ezek jelenthetik a kulcsot a történetek megértéséhez.