Mobilvilág

A szabadságszerető ember kezdetben persze látványosan morgolódik, hogy ugyan minek az a fránya mobil. (Bunkofon, borotválkozótelefon satöbbi.) Mert akinek fontos, úgyis megkeres, ha meg nem, nyilván nem is olyan fontos. Gyorsan kiderült azonban, hogy telefon nélkül valamiképpen kizárjuk magunkat a melengető emberi közösségből. Abból a közösségből, amely olykor kimondottan az idegeinkre megy, amelynek hiányában viszont oly magányosnak és elveszettnek hihetjük magunkat, hogy csak no. A maroktelefonok járványszerű elterjedéséhez éppenséggel a mi modern, elmagányosodó egyedekből felépített társadalmunkra volt szükség. Száz, kétszáz, ötszáz éve a mobilnak esélye nem lett volna: nem azért, mert nem volt mikrocsip, hanem azért, mert a családi közösségek egy kis területen belül koncentrálódtak. Ugyan miért mobilozott volna Józsi bácsi Pista bácsinak, ha akármikor meglátogathatta, amely esemény törvényszerűen némi vendégeskedéssel járt, többnyire mindkét fél teljes megelégedésére? Csak hát, ugye, ez arra a fura és ma már érthetetlen korra volt jellemző, amikor ritka kivételtől eltekintve senki nem is volt és nem is lehetett magányos. Feltűnő, hogy a képzeletbeli arányosság fordított: minél jobban elszaporodik az emberi faj a Földön, annál többen lesznek magányosak.

Fent említett szabadságszerető emberek mobiltól való ódzkodásának oka saját elmondásuk szerint az is lehet, hogy úgymond nemigen szeretik, ha idétlen időpontokban idétlen ürügyekkel ún. barátok idétlenkednek. Ezért persze kezdetben, mikor még csak friss mobiltulajdonosok, afféle félmegoldások felé törekszenek. Mondjuk, nem is kapcsolják be a készüléket, csak ha történetesen épp saját maguk óhajtanak telefonálni. Később már napközben bekapcsolják ugyan – mert azért jó dolog, ha az ember könnyen elérhető –, de az otthonukba érve nyomban kikapcsolják, mert az én házam, az én váram, vagy mi a szösz.

Világért sem szeretném elkeseríteni az ilyeneket – elég nekik a maguk baja –, de ezek az öszvérmegoldások csakis átmenetiek lehetnek. Világosan látszik, hogy a kommunikációs locsi-fecsire éppúgy rá lehet szokni, mint akármelyik éppen divatos vagy hagyományos kábítószerre. Nézzünk csak körül, élő példa tengernyi téblábol közöttünk. Némelyikük tényleg úgy viselkedik, mintha erőnek erejével bizonyítani kívánná a régi mondást: ha nem mozgatná egyfolytában a száját, nyilván összenőne.

Visszaút nincs. Már a régi norvégok is megmondták világosan, hogy nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba. A kőkorszaki marokkő modern módosulata nem csak hogy terjed, de egyre sokoldalúbbá is válik. Hol van már az a primitív őstípus, amivel, mondjuk, telefonálni lehet. Hogy képet is továbbít, az a legkevesebb. Intézhetsz bankügyeket, szórakozhatsz és dolgozhatsz – na persze nem fizikailag, az már amúgy se igen divat. Van már mini gégemikrofon, felszabadul mindkét kezed, így újabb billentyűzetet nyomogathatsz. Mindennemű kapcsolattartás, akár a virtuális rokoni látogatás is lebonyolítható a füledhez szorított csodaketyerével, akár az utcán lótva-futva, sürögve-forogva, egyik borzasztóan fontos tevékenységből a másikba esve. Szép új világunk ipari laboratóriumainak legsötétebb bugyraiban már készülnek a bőr alá ültethető inforendszerek prototípusai, s ezek révén az ember mint olyan, végérvényesen megszűnik önálló entitás lenni: a Minden Mobilok Szuperhálózatában immár csak egyszerű neuron ő, aki lót-fut, parancsokat teljesít, sürög és forog, de a nagy egészről már halvány lila fogalma sincs. És nem is lehet. És nincs is szüksége rá. És, mellesleg, nem is érdekli.

Vajon megérjük? Reméljük? Vagy inkább reméljük, hogy nem?

Súlyos kérdések ezek, rendkívül súlyosak! De most... elnézést... csöng a mobilom... Igen? Jó... nem, most már nem csak akkor kapcsolom be, ha én akarok hívni... dehogy... egész nap, persze... tessék csak, tessék... vonalban vagyok...

De ha hazaérek, azért még néha kikapcsolom. Mert az én házam, az én váram, vagy mi a szösz.