Mit ünneplünk?

Attól függ. A szupermarketek, üzletesek számára bizonyára a karácsony a fontosabb, hiszen az emberek költekező kedvükben vannak, ilyenkor a szokottnál jóval nagyobb forgalmat bonyolítanak le az üzletek. A keresztények számára azonban a húsvét a fontosabb ünnep. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Kereszthalálával nem szabadította meg a világot a szenvedéstől, de megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Beteljesedett a küldetése.

Egy felmérés szerint a britek háromnegyedének mindenekelőtt a csokoládétojás jut eszébe. A második helyre a négynapos húsvéti munkaszüneti hétvége került, másoknak pedig a Nagy-Britanniában első számú húsvéti édes péksüteménynek számító mazsolás-fahéjas kalács, a hot cross bun is eszébe jutott az ünnepről. Krisztus személyét a megkérdezettek 55 százaléka köti szorosan húsvét ünnepéhez. A vizsgálat jelentős generációs eltéréseket is feltárt. A 18–24 éves korosztály 44 százaléka, az 50–64 év közöttiek 65 százaléka, a 65 év felettiek 69 százaléka mondta azt, hogy gondolkodásában Krisztus és a húsvéti ünnep szorosan összekapcsolódik. A csehek többségének a víkendháza jut eszébe. Nem túlzottan vallásos a lakosság, inkább a népszokásokat tartják – tojást festenek, barkát szednek, kalácsot sütnek. A húsvét számukra a tavasz ünnepe, amikor felpakolják az autót, és nyomulnak is vidéki házukba. Takarítanak, ültetnek, pihennek, és megfőzik a szezonkezdő gulyást. Nálunk sokkal szorosabban kötődnek az emberek a keresztény hagyományokhoz, és persze a népszokásokhoz is.

Csütörtökön spenótot ettünk. De miért? És miért zöld ez a nagyheti csütörtök? A keresztények az utolsó vacsorára, valamint Jézus elfogatására emlékeznek, és böjtölnek. Mivel a böjt alatt általában valami zöldet – például spenótot – fogyasztanak a hívők, zöldcsütörtöknek nevezték el ezt a napot. Nagycsütörtöknek is nevezik. Jézus e napon hívta össze tanítványait az utolsó vacsorára, s ekkor mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére. Tulajdonképpen megalapította a szentmisét. Ennek emlékét a római katolikus szentmise a hálaadó és áldozati jellegű eucharisztia keretében jeleníti meg, amikor Jézusnak a kenyérről és borról, az utolsó vacsorán mondott szavairól és cselekedeteiről emlékeznek meg a szertartás liturgiájában. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a tanítványainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Zöldcsütörtökön hagyomány, hogy szintén az utolsó vacsorán történtekre emlékezve (amikor Jézus megmosta tanítványai lábát) a pap megmossa több hívő lábát. A mise végén az oltáriszentséget őrzési helyére viszik. Az oltárról mindent leszednek, ez az oltárfosztás, csak a gyertyatartókat és a lepellel letakart keresztet hagyják ott Jézus szenvedésének és ruháitól való megfosztásának szimbolizálására. A református templomokban a nagyhétre fekete terítővel borították le az úrasztalát, esetleg a szószéket. Ez a szokás ma is él sok református gyülekezetben.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja, a legszigorúbb böjt és gyász ideje. A templomokban nem szól a harang, sem az orgona, a katolikus egyház ősi hagyomány alapján ezen és a következő napon nem mutat be miseáldozatot. A liturgiában felolvassák a Megváltó halálára vonatkozó írásokat, majd a passiót, Jézus szenvedésének történetét, és leleplezik a gyászlepellel bevont keresztet.

Nagyszombat arra a napra emlékeztet, amikor Krisztus holtteste a sziklába vájt sírban feküdt, de harmadnapra, azaz húsvétvasárnap hajnalára feltámadt. Ekkor van a tűzszentelés, amelyet a húsvéti gyertya- és keresztvízszentelés, majd a vigília mise követ. A tűz Krisztus jelképe, akinek feltámadásával a remény, a fény születését ünneplik a keresztény egyházak. A misén már a feltámadás fölötti öröm nyilvánul meg, ismét megszólalnak a harangok, és felhangzik az Alleluja.

Zöldcsütörtök már a gyász napja, ezért csütörtök estétől szombat estéig nincs harangozás: a harangok Rómába mentek. Azt tartották, hogy a harangok azért mennek Rómába, mert az a világ szíve, ahonnan hangjuk az egész földre elhallatszik; a föltámadáskor megszólaló harangot Rómából vélték hallani. Egy legenda is kötődik e szóláshoz. Eszerint 1674 nagyszombatján Rómában a Szent Péter-székesegyházban a sekrestyés, amint a templom tornyába fölment, nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagy nehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele. Végül latinul elárulta, Kopeczky Mihály a neve, késmárki diák, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Fölmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Csak akkor nyerte vissza, amikor a sekrestyés fölébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában, pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.

Karácsonykor az angyalkák vagy a Jézuska hozza a gyerekeknek az ajándékot, húsvétkor pedig a nyuszi. A húsvéti nyúl egyes források szerint a 16. századi Németországban vált a keresztény ünnepkör részévé, itt készítették az első kosárfészket is, és később az első édességből készült nyulat. A legenda szerint állítólag Ostarának, a germán istennőnek volt egy színes tojásokat tojó madara, amelyet a gyerekek szórakoztatása kedvéért vagy haragjában nyúllá változtatott. Így kapott helyet a húsvéti ünnepkörben a furcsa nyuszi, amely fészket rak és azt tojásokkal tölti meg.

A tojás az élet újjászületésének, termékenységének legősibb jelképe. A születés, a teremtés, a megújhodás jelképe. Számos teremtésmítoszban a világ tojásból ered. Bár kicsi és törékeny, a világegyetem nagyságát s az élettelenből az élőbe való átmenet rejtélyét jelképezi. A tojások festése is igen régi szokás, számtalan módon festhetjük a húsvéti tojásokat, a készen kapható színes tojásfestékektől kezdve a természetes alapanyagokon át a viaszos írókázásig.

A barka legalább annyira a húsvét része, mint a hímes tojás vagy a húsvéti nyúl. A barka tulajdonképpen azokat a pálmaágakat szimbolizálja, melyeket az ünneplő tömeg lengetett a szamárháton érkező megváltó Jézus előtt, amikor bevonult Jeruzsálembe. Erről az eseményről virágvasárnap emlékeznek meg a hívek, amikor a templomokban barkaszentelést is tartanak. A barka puha bimbói a Jézust jelképező bárány selymes szőrével is párhuzamot mutatnak.

A húsvéti bárány Jézust, az áldozati bárányt jelképezi, és az ünnep zsidó gyökereire utal, amikor a zsidók az ótestamentumban bárányt áldoztak elsőszülött fiaik megmentésére. A húsvéti bárány Jézus feltámadását és az újjászületést jelképezi. Csokoládé és sütemény formájában kerül az ünnepi asztalra.

Az első ehető nyulak a 19. századi Németországban jelentek meg, ám ekkor még nem csokiból készültek, hanem egyszerű, cukros tésztából, melybe időnként főtt tojást rejtettek. Az édességet lassacskán Amerikában is árulni kezdték. Hogy pontosan ki találta fel, nem lehet tudni, de az illető valószínűleg német származású volt. Első ízben Münchenben lehetett csokinyulat vásárolni 1890-ben. Ezzel egy időben a pennsylvaniai Robert L. Strohecker több mint 1,5 méteres csokinyulat építtetett, hogy ezzel népszerűsítse üzletét húsvét előtt. 1925-ben kezdték igazán felkapni az édességet az Egyesült Államokban, noha ekkor még tömör csokiból készítették: a legtöbben katalógusból rendelték, és egyre több újságcikk is született az ehető nyulakról. A második világháború idején aztán eltűnt a polcokról, legközelebb pedig 1948-ban Richard Palmer kezdett bele a ma is kapható üreges csokoládé gyártásába.

A húsvéti gyertya (lat. cereus paschalis): nagyobb méretű fehér viaszgyertya, a föltámadt Krisztus jelképe. Törzsén kereszt, évszám, valamint 5 tömjénszem Krisztus sebeinek emlékére. Eredetileg igen nagy méretű, oszlopszerű volt a gyertya, ami utalt Istennek a pusztai vándorlás idején a tűzoszlopban való megjelenésére is. A húsvéti gyertyát a hagyomány szerint a nagyszombat liturgiájában gyújtják meg. Ilyenkor a misézőoltár mellett van a helye. Pünkösd után a keresztkút mellé helyezik és kereszteléskor gyújtják meg.

Nagyszombaton ér véget a 40 napos böjt, a családok ünnepélyesen elfogyasztják a sonkából és tojásból álló húsvéti vacsorát. Szokás volt ezen a napon az első harangszóra kiszaladni a kertbe, és megrázni a gyümölcsfákat, hogy a régi rossz termés lehulljon, és ne legyen férges az új. A tűzszentelés hamuját, parazsát megőrizték, gyógyításra használták; tettek belőle a jószág ivóvizébe, szétszórták az istállóban, a házban és a földeken.

Hivatalos források szerint a húsvét időpontja mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. Húsvét sosem lehet március 22. előtt, de nem lehet április 25. után sem. Erről a bolygókhoz igazított húsvétszámítási módszerről 325-ben határozott az első nicea-i zsinat, és az ortodox egyházakon kívül minden keresztény egyház ehhez az eljáráshoz tartja magát. Legutóbb 2010-ben esett április 4-ére a húsvétvasárnap, 2060-ig pedig biztosan nem lesz megint ezen a napon az ünnep.

A fűzfavesszőből és díszes szalagokból álló korbácsolás a Dunántúlról ismeretes népszokás. Fejér megyében sibának nevezik (hasonló a šibačka szó) a fonott korbácsot, amellyel a legények húsvéthétfőn megcsapkodták a leányokat, hogy ne legyenek „kelésesek, bolhásak”, és frissek maradjanak.

Húsvéthétfőn a kisebbek az apukájukkal, a nagyobbak pedig csoportokba verődve keresik fel a lányos házakat, szép vagy éppen tréfás locsolóverseket szavalnak, majd vízzel vagy (jó büdös) kölnivel öntik meg őket. A legkellemetlenebb húsvéti szokás – legalábbis a lányok számára. A húsvéti locsolkodás a rituális megtisztulás jelképe, régen bizony a kúthoz, vályúhoz hurcolták a fiúk a lányokat, és vödörszámra öntötték rájuk a friss vizet. Bár azt szokás mondani, hogy azért locsolnak a fiúk, hogy ne hervadjanak el, frissek és üdék legyenek a lányok, ugyanakkor a vízzel való locsolás a keresztelésre is utal. De a legenda szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat.