Mióta szokás újévi üdvözletet küldeni?

Azt hihetnénk, hogy ez újabb keletű szokás. Pedig ennek is nagy hagyománya van. Már a 14. és 15. században írásban üdvözölték az újév napján távollevő ismerősöket. Az üdvözleteknek ez volt a legszokásosabb formája: „Isten adjon neked és mindnyájunknak boldog, jó esztendőt és földi életünk után örök világosságot. Ámen.”

A könyvnyomtatás és a fametszés, rézmetszés feltalálása után az új technikák is részt kértek az újévi üdvözletek műfajában. Az első fametszetű üdvözlőlapok vallásos motívumúak voltak. Leginkább a gyermek Jézust vagy az angyalokat ábrázolták. Ugyanebben az időben, tehát a 16. században jöttek divatba a falinaptárak, amelyeket szintén szívesen küldözgettek egymásnak az ismerősök újévi ajándékul, a címlapon többnyire ezzel a szöveggel: „Boldog, jó új esztendőt...”

Később már nem elégedtek meg ezzel az egyszerű formával. Hosszú verses köszöntőket nyomtattak az üdvözlőlapra, amelyek plakát nagyságúvá lettek. Az ilyen üdvözlőlapokat a szintén divatos Házi áldáshoz hasonlóan a szoba falára szögezték.

ĺgy ment ez a 18. századig, amikor is nagy változások történtek az újévi üdvözletben. Mindenekelőtt megszűnt plakát lenni. Ezt a zsugorodási folyamatot nagymértékben támogatta az akkoriban divatossá lett névjegy vagy vizitkártya. De vallásos jellegét is elveszítette, mert a gyermek Jézus helyett virágot szóró amorettek, gráciák és múzsák jelentek meg. A 18. század vége felé váltak divatossá azok az összehajtogatható és gyakran mozgatható alakokkal díszített, de nem túlságosan ízléses újévi üdvözlőlapok is, amelyek még Goethének is tetszettek. 1809. január 16-án így ír egyik ismerősének: „A kedves, hajlongó, bólogató és tisztelgő kicsiny teremtmények szerencsésen megérkeztek, és nemcsak nekem szereztek örömet, hanem az egész társaságnak is, amelynek tudományukat bemutattam.”

Kazinczy viszont 1814-ben arról panaszkodik, hogy Bécsben október és január között alig lehet rézmetszőt kapni, aki könyvillusztrációk készítésére hajlandó, mert mindegyik újévi üdvözlőkártyákat metsz.

Az újévi üdvözlőlap mindig tükre volt a kor ízlésének. A napóleoni háborúk nehéz éveiben vasból készült üdvözlőlapok is forgalomba kerültek, a biedermeier érzelgősség virágkoszorúkban tombolta ki magát. A mi korunk viszont megelégszik egy színes sokszorosítással és négy betűvel: B. Ú. É. K!

Miért koccintunk?

Mai életünkben a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formájának látszik, olyasvalaminek, mint kalapunk megemelése, vagy a kézfogás ismerőseinkkel találkozva. Mégis jelentősebbnek érezzük emezeknél: ünnepélyesebb, szertartásosabb, kevésbé megszokott. Ez az ünnepélyesség magában is arra utal, hogy valamikor nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésének. Helyesebben: valamikor jelentett valamit az, amit ma csak szokásból, látszólag értelmetlenül csinálunk.

Néhány évszázaddal ezelőtt még nem mindenféle poharazáshoz tartozott hozzá a koccintás, csak annak egy bizonyos típusához. Arról a típusról van szó, amelyet a magyar nyelv ezzel a kifejezéssel illet: megisszuk az áldomást!

A régi időkben a koccintás minden valószínűség szerint jogi aktus, szerződésszerű megállapodások szertartása, adásvételi megegyezéseket lezáró hivatalos cselekvés volt. Ami két fél között hosszú tárgyalás vagy alkudozás után történt, arra ez az „áldomás” teszi a pontot – koccintás és szeszes ital fogyasztása kíséretében. A koccintás tehát a jogéletből szivárgott be magánéletünkbe. Ünnepélyes hangulatával, jelentőségteljességével ma is megőrzött valamit régebbi nagyobb súlyából, fontosságából. „Erre iszunk egyet” – ne felejtsük el, hogy ez a szólás rendszerint a vidám borközi beszélgetések egy-egy nyomatékosabb részénél hangzik el, ahol olyasmiről volt szó, ami különösen kiemelésre méltó.

Felvetődik azonban a kérdés: miért éppen a poharak, kupák öszszekoccintása vált egyes népeknél a jogélet jellemző, szertartásszerű cselekményévé? Vagy másként fogalmazva a kérdést: mit láttak a koccintásban, az ivóalkalmatosságban a régiek, aminél fogva azt jogerős megállapodásaik megpecsételésére alkalmasnak vélhették? Erre a kérdésre a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. ĺgy a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik. Az érintés varázslatos erejével létrehozott lélekcsere gondolata lappang végeredményben a poharak öszszekoccintásának hátterében is. Mi történik tehát a jogi megállapodásokat, szerződéseket követő áldomásokon? Azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza.

Miért hoz szerencsét a lópatkó és a négylevelű lóhere?

A patkót világszerte szerencsehozónak tartják, nálunk vályúba teszik, hogy az állatot megóvja a betegségektől; az algíri mohamedánok ajtófélfájára éppúgy patkót szegeznek, mint az angol vitorlások árbocára.

Régen a ló varázserejű, bajtól óvó állat volt; nagy szükségben lovat áldoztak, s a házak ormára, kapuk fölé lófejet, lókoponyát szegeztek. A lóáldozatokat helyettesítette később a lópatkó. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a vas megóv az ártó szellemektől, s különösen nagy hatása van olyan vasnak, amit nem vesznek, hanem találnak. Márpedig a ló lábáról könynyen leesik a patkó, s aki egy kicsit is szemfüles, úton-útfélen megtalálhatja szerencséjét.

A négylevelű lóhere alakja a keresztre emlékeztet, márpedig ez a keresztény kort jóval megelőző, ősi szimbólum mindenütt bajelhárító, szerencsehozó hírében áll. Ez az egyik oka a négylevelű lóhere népszerűségének, a másik pedig ritkasága. Azért nem olyan ritka, mint a fehér holló vagy az ötös találat, s ha valaki szorgalmasan keresgél a lóherésben, előbb vagy utóbb talál négylevelű lóherét. Igen ám, de csak az az igazi szerencsehozó, amire véletlenül bukkanunk rá!

Ilyenkor, újév táján virágüzletekben feltűnik a cserepes, garantáltan négylevelű lóhere. Ez azonban nem igazi here – Trifolium –, hanem a savanyúherék közé tartozik, neve: Oxalis tetraphylla.

Miért hoz szerencsét a kéményseprő?

Manapság az olaj-, gőz- és gázfűtés korában el sem tudjuk képzelni, mit jelentett régen az a bizonyos családi tűzhely: nemcsak a meleget és a főtt ételt, hanem magát az életet is. A tűz azonban nemcsak a legjobb barát, hanem a legveszedelmesebb ellenség is. A fából épült vagy gerendavázas, náddal, zsúppal fedett házakra hamar felszállt a vörös kakas. Ezért az az ember, aki a kéményt rendben tartja, a tűztől óv, fontos személyiség.

Volt azonban a tűzhelynek egy ősi, mitikus jelentősége is. A római hiedelem ide helyezi a család géniuszát (védő szellemét). A sztyeppei népek úgy tudják, hogy a sámán elrévülésében a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel. Nyugat-Európában Karácsony apó, Mikulás a kéményen át látogatja meg a családot, s helyezi el ajándékait. A kéménnyel, tűzhellyel kapcsolatban álló kéményseprőre is ragadt valami a jótékony szellemek nimbuszából. Ezen az sem változtat, hogy fekete, mint az ördög. Hiszen az ördög is hoz szerencsét – bár aki vele paktál, a végén megjárja.