„Mindennap halálosan vétkezem“

„Szeretek a mélyére nézni a dolgoknak. A felkészülés amúgy is elengedhetetlen szakasza a próbafolyamatnak. A Gundelben ez olyan jól sikerült, hogy a séf meg is jegyezte: ha nem jönne be a színészi pálya, akkor nyugodtan jelentkezzek nála. Én meg kértem őt, hogy szavát ne feledje, semmi sincs kizárva. Lehetek még a kollégája. Ha nem a vendégek között, akkor bent a konyhában.“

Nem hiszem, hogy volt még egy ilyen egzotikus szépség a Gundel felszolgálói között.

Már csak azért sem, mert ott pasik szolgálnak fel és nem véletlenül. Öt hatalmas Zsolnai-tányért egyszerre kivinni, ami ötször másfél kiló plusz az étel… én azt hittem, leszakad a derekam. Mindennap iszonyúan elfáradtam. Hol egy japán turistacsoport jött, hol egy francia… a franciák egyébként, hát, ilyen a véletlen: filmesek voltak. Én meg, ahogy terítettem át az asztalt, és egy picit ügyetlenkedtem, hallottam, hogy a séf odasúgta a vendégeknek, hogy „színész“. Erre kitört az örömködés, de lazításról szó sem lehetett. A munkát el kellett végeznem. És mindennap ez volt. Egyetlen délelőttöt kaptam, hogy megtanuljak teríteni, felszolgálni, s délután már úgy dolgoztam, mint a többiek, akik évek óta ezt csinálják. Nagyon nagy élményben volt részem. Én amúgy is teljesen rá vagyok kattanva a televíziós főzős műsorokra, engem teljesen lenyűgöz, ha látom, mi zajlik például egy francia szálloda konyhájában. De akkor is elképedtem, amikor láttam, hogy a Gundelben huszonöt literes üstben főzik a húslevest, és öt darab gyöngytyúkot is tesznek bele. Én csak néztem. Nekem a főzés ugyanakkora élmény, mint egy színházi előadás. Imádok főzni. Imádok, imádok, imádok!

Akkor is, ha például rossz napja van?

Ha ideges vagyok, irány a piac! A főzés mindig megnyugtat. Kikapcsol. Most hétvégén is négyfogásos ebédet készítettem. Spárgakrémlevessel kezdtem, aztán kedvesem nagyon szereti a rántott husit, azt az igazi klasszikusat, ahhoz volt hagymás krumplipüré, a fokhagymába áztatott pulykamellhez nagy adag saláta… ja, és tészta nélküli túrótorta is volt!

Ennyit tényleg csak élvezettel főzhet az ember.

Anyámék kilencen voltak testvérek, tehát mindig sokat, nagy adagot főztek. És ő is erre állt be. Egész életében így főz. Nagy fazékkal. S nálunk valahogy a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy mi, lányok, ott álltunk a konyhában az édesanyánk mellett. Gyerekként nagydarab, kövér lány voltam. Nálunk egy normális, hétköznapi ebéd Jókai bableves volt lángossal. De mi úgy dolgoztunk anyám keze alá, mint a kukták. Kertünk volt, lovaink voltak. Tizennyolc évesen jöttem fel Pestre, és teljesen magától értetődő dolog volt, hogy mentem piacra, mert a szerelmemnek főztem. A férfi elé ételt kell tenni. Engem így tanított az anyukám.

És hány kuktát bocsátott útjára?

Hármat. Három lányt. Nyáron, ha hazamegyek, mind a hárman különböző lekvárt főzünk. Ráírjuk papírra, hogy: Lidi-lekvár, Edit-lekvár, Éva-lekvár. Mert a nővéreimé is más meg az enyém is. A fiatalabb nővérem hihetetlenül bolondos nő. Ő olyan kis versikéket ír rá. A meggylekvárra például azt, hogy: „Szereti a tik a meggyet, mért ne kóstolnék meg egyet?“ Az én lekvárom úgy néz ki, hogy konyharuhából vágok ki egy darabot az üveg tetejére, és átkötöm szalaggal. ĺgy sorakoznak az üvegek a polcon. Az idősebb nővérem, aki szinte az anyukám lehetne, mindig a kezem alá dolgozik. Beszerzi a gyümölcsöt, és mindenben segít nekem. Imádok főzni, ezt az egész család tudja rólam, húslevesre azonban nem vállalkoznék. Babonás vagyok. Annak egyszerűen nem tudok nekiállni, mert anyám húslevese maga a csoda. Az olyan, mint a gyógyszer. Egyféle húsból csinálja, tyúkhúsból, de az gyöngyözik. Reggel hatkor felkel, odarakja, és délig fő. Hogy annak milyen íze van! Utánozhatatlan. Egyébként imádom a halat és a tengeri dolgokat is, ami anyám konyhájától teljesen távol áll. De ha hazamegyek, és azt mondom: Na, most anyu, megleplek…

…minipolipokkal?

Nem. Például rákból készült fokhagymás tésztával. Anyám abszolút vevő rá. Én is imádom. Mindent, ami tengeri kütyü. Anyám totálisan nyitott, pedig hatvan éve a magyar konyhát eszi, főzi. Szakácskönyvem van, jegyzetelek, recepteket gyűjtök, órákat töltök az interneten ez ügyben, de mindig variálok. Soha nem azt csinálom, ami le van írva. Kétszer ugyanazt soha. Egyvalami azonban nagyon fontos: legyen nálam valaki, aki eszik. Vasárnap hatan váltották egymást. Egyik jött, másik ment. Olyan volt a lakás, mint egy átjáróház.

Egy személyre, önmagának sosem főz?

Én akkor élvezem a főzést, ha van kinek. Valakinek vagy valakiknek. Arra jár valamelyik barátom a környéken, és felhív, hogy „Felugorhatnék hozzád enni, van valami kajád?“ Gyere! Megetetem, és megy tovább az útján. És én is olyan vagyok, mint az anyám. Nagy adagokban gondolkozom. Kevésnek neki sem állok. A székely káposzta is ilyen. Jönnek a barátok, mindenki jó étvággyal eszik, a kedvesem meg egy idő után kinéz a konyhába, hogy „Ugye, maradt még?“ S azt ő ott, helyben el is fogyasztja. Tehát egyetlen falat sem marad. Soha.

Különleges meglepetés?

Az is van mindig. Valamilyen új, szokatlan ízű csoki. Most a csilis a sláger és a gyömbéres. Mindkettő nagyon finom.

Mikor van nagyobb étvágya? Délután, próba és előadás között vagy este, miután lement a függöny?

Ebben sajnos borzasztó vagyok. Nagyon rossz. Én nem gyötröm magamat puffasztott rizzsel állandóan az alakomat figyelve. Nem reggelizem, nem ebédelek, egész nap kibírom étel nélkül, mert én igazi éjszakai zabáló vagyok. Feltépem a hűtőt, és gyerünk! Imádok enni, a boldogságomat lelem benne. És bizony szeretem a marhapörköltet nokedlival… halálosan vétkezem, mert este hat után eszem, de nem érdekel. Egyetlen étel van, amit nagyon nem szeretek. A paradicsomos káposztát. A paradicsomlevest viszont imádom. Csillagtésztával, borssal, sok bazsalikommal és parmezánnal.

Próbálja meg egyszer márványsajttal!

Én azt krém formájában a pirítósra kenem, arra pedig Lidi-lekvárt teszek erdei gyümölcsből vagy tiszta szederből. Ez a három együtt maga a gyönyör.

Kövér kislány volt, említette.

Hetvennyolc kiló.

Hogy lett végül is ilyen gyönyörű fekete hattyú?

A sors keze van benne. Meghalt a nevelőapám, és három pillanat alatt lefogytam. Teljesen megváltoztam. A nővérem nagylányával történik most ugyanez. Tizennyolc éves. Megnyúlik, más lesz. Amikor először felvételiztem a színművészetire, még duci voltam. A következő évben úgy lefogytam, hogy Benedek Miklós meg sem ismert. Nem tudta, ki vagyok.

Sütni is szeret?

Nagyon. Tavaly karácsonykor ekkora sodródeszkát kaptam az anyukámtól! Ez volt minden álmom. Igazi sodródeszka, sodrófával.

Krumplinyomója is van?

Az nincs. A sztrapacskába lereszelem a krumplit.

De a szilvás gombóchoz…

… na, azt még nem csináltam! Majd az idén. S akkor beruházok, veszek egy krumplinyomót. Süteményekből egyébként csak olyanokat választok, amelyekhez nem kell tészta. Van is egy ilyen csokitortareceptem. Liszt helyett dió kell bele. De olyan is előfordult már, hogy elkezdtem egy süteményt, és lett belőle valami egészen más. Csokoládés muffin helyett somlói galuska. Finom volt.

Külföldön hol evett legutóbb valami felejthetetlent?

Tavaly nyáron Szicíliában. Erre nagyon készültem. Elhatároztam, hogy mindennap kétszer valami nagyon finomat eszem, és sikerült. De Pesten is ettem már olyan kínai levest, hogy úgy éreztem magam, mintha Pekingben járnék. Csak nem mertem belegondolni, hogy miből készült.

Van olyan étel, amelyet már régóta szeretne elkészíteni, mégsem mer belevágni?

A kocsonya. Ez is anyukámhoz köt. Mivel olyan finomat, mint ő, nem tudnék készíteni, bele se kezdek. Anyu csodásan főz. A töltött csirkéje is olyan, hogy annak nincs párja. Tepsiben süti, de úgy, ahogy senki sem tudja. Nem is kell mondanom neki, hogy mivel várjon. Húsleves, töltött csirke, rizs mindig van, mert tudja, hogy imádom.

Szabó G. László