Miért állítják a populisták, hogy csak ők képviselik a népet?

Jan-Werner Müller, a Prin­ceton Egyetem politoló­giaprofesszora egy kis könyvecskében (terjedelmes esszében) keresi a válaszokat a fenti kérdésekre. A világos gondolatmenet, pontos fogalmazás és gyakorlati útmutató mind abba az irányba mutat, hogy a könyv nem szakembereket, hanem szélesebb olvasóközönséget céloz meg.

Ivan Krasztev bolgár politológus szerint korszakunk a populizmus kora, ugyanakkor a populizmusnak nincs elmélete, és nem mindig könnyű meghatározni, mikortól te­kinthetünk egy politikust populistának. Müller úgy érvel, hogy az elitellenesség, az elittel szembeni kritika az egyik jellemzője a populistának, de önmagában ez még nem elégséges; a másik jellemzője, hogy ellenzi a pluralizmust. Azt állítják a populisták, hogy ők, és csakis ők képviselik a népet, melyhez csak az őket támogatók tartoznak. Megalkotnak egy fiktív, egységes népet – amely valójában plurális – és e kitaláció nevében kizárják a többieket, kirekesztik a politikai ellenfeleiket: Erdoğan: „Mi vagyunk a nép. De kik vagytok ti?”; Nigel Farage a brexitszavazásról: „a valódi nép győzelme”.

A populizmus kísértete sokakat aggaszt, elsősorban a liberálisokat és a demokrácia állapotáért aggódókat; ellenben néhányan alkalmasnak tartják arra, hogy visszavezesse a politikát a liberális technokráciától a néphez. A politikusok is eltérő módon viszonyulnak a populizmus fogalmához, előfordul, hogy az ellenfelek által használt, eredetileg negatív jelzőt elfogadják, és hangsúlyozzák, hogy a népért tesznek mindent. Ha megvizsgáljuk a populista logikát, kiderül, hogy a populizmus nem alkalmas „egy olyan demokrácia kijavítására, amely (…) az »elit hálójában« vergődik” – állítja Müller. 

Elterjedt az a vélekedés, hogy populistákra az elégedetlenek, a vesztesek, a dühösek stb. szavaznak, azonban a politológus szerint ezek a társadalompszichológiai megközelítések nem segítik a fogalom megértését. Ezeknek az érzelmek vezérelte szavazóknak a szembeállítása a gondolkodó szavazókkal hamis, mert az érzelmek mögött is – a legtöbb esetben – meg lehet találni a magyarázatot.

A populisták következő jellemzője, hogy a közvetlen kapcsolatot, kommunikációt részesítik előnyben, mivel a média „torzítja a valóságot”:

Trump, a „140 karakter Hemingwaye” a Twitteren szól a néphez.

A moralitásra, erkölcsökre hivatkozás nem csak a populisták sajátja, de az általuk használt nyelv nagyon sajátos, azonosítható, éppen ezért kutatható és elemezhető: a populista retorika identifikálhatóvá teszi őket.

Az elitellenesség és protestálás nem azt jelenti – hangsúlyozza Müller –, hogy a populisták nem lehetnek hatalmon. Mi történik, ha kormányra kerülnek? Többnyire úgy viselkednek, mintha állandóan támadnák őket, illetve folyamatosan kampányolnak. Magyarországon és Lengyelországban az állam „kisajátítására” törekednek, az igazságszolgáltatás, a médiahatóság stb. ellenőrzés alá vonására. A populista kormányzást az jellemzi, hogy „igyekszik bekebelezni az államapparátust; korrupciót gerjeszt »tömeges klientúrát« építve (anyagi javakat vagy bürokratikus kedvezményeket biztosít azon polgárok politikai támogatásáért cserébe, akik így a populisták »kliensévé« válnak); és szisztematikusan törekszik a civil társadalom elnyomására.” Sikeresen elhitetik, hogy mindent megtesznek a népért, ezért az elszámoltathatóság elmarad, a korrupció nyíltan folyik. Több országban, például Ausztriában és Olaszországban is kiderült a populistákról, hogy kormányon korruptabbak voltak, mint a korábbi, támadott elit. A civil szervezetek ellehetetlenítése hasonlóan közös eleme a populista vezetőknek, mivel morálisan megkérdőjelezhetik a képviseletet. „A hatalmon lévő populizmus létrehozza, megerősíti, vagy másféleképpen végzi el ugyanazt a kirekesztést és az állam kisajátítását, amit az uralkodó rendszerben a leginkább ellenzett, és amelyet le akart váltani. A populisták végül ugyanazt fogják csinálni, mint amit állítólag a »régi rendszer« vagy »korrupt, erkölcstelen elit« mindig is tett – csak, amint azt előre sejthettük volna, bűntudat nélkül és a demokrácia nevében.” Olyan alkotmányokat hoznak létre, amelyek az ő érdekeiket szolgálják, akkor is, ha ellenzékbe kerülnének.

A populisták ügyelnek a látszatra, nem építik le teljesen a demokráciát, ezért ezeket a rezsimeket gyakran illiberális demokráciának nevezik – választásokat tartanak, de a jog uralmát nem tartják fenn – írja Müller. Ez a megnevezés azért pontatlan, mert a populisták torzítják a demokratikus folyamatokat: „a tény, hogy választásokat nyertek, nem jelenti automatikusan a projektjeik demokratikus legitimációját” – ezért a szerző a „hiányos demokrácia” megnevezést javasolja. Más kérdés, hogy a demokrácia védelmezőinek a helyzete sem egyszerű, mivel sok kihívással nem tudnak mit kezdeni a demokratikus államok, például a hatékony érdekképviselettel. Az egyik legnagyobb veszteség, hogy eltűnik a pártdemokrácia, a populizmus ott erősödik meg, ahol a pártrendszer nem működik jól. Az okok, amiért az utóbbi években teret nyertek a populisták Európában Müller szerint: a jóléti állam megszorítása, a bevándorlás, az euróválság. 

A szerző a könyv végén hét tézist határoz meg a populizmusról – röviden a következőket: 1. A politikai képviselet elvét nem tagadják a populisták, de azt állítják, hogy csak ők a legitim képviselők. 2. Az elitet bírálók nem mind populisták, akik elvetik a pluralizmust. 3. Az „igazi nép” szimbolikus képviselete a fontos, és nem a közjó. 4. A népszavazással a populisták nem párbeszédet kezdeményeznek, hanem annak megerősítését várják, amiről már döntöttek. 5. Ha kormányra kerülnek, elfoglalják az államot. 6. A populistákkal politikai vitákba lehet bocsátkozni, de ez nem jár azzal együtt, hogy átvesszük a beszédmódjukat, retorikájukat. 7. A populizmus nem a liberális demokrácia korrekciója. A populisták térnyerése arra kell hogy késztesse a liberális demokrácia védelmezőit, hogy elgondolkodjanak a képviseleti rendszer hiányosságain. „Miként érthetjük meg úgy a populista szavazók aggodalmait, hogy szabad és egyenlő polgároknak, nem pedig frusztrációtól, haragtól és sértettségtől hajtott elmebajos férfiaknak és nőknek tekintjük őket?” 

Sánta Szilárd

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus? 

Fordította: Konok Péter. Libri Könyvkiadó Kft. 2018. 204 oldal.