Mégis kinek a bolygója?

Az öt legnagyobb ilyen esemény kardinális változásokat idézett elő az élővilágban (a hatodik valószínűleg éppen most zajlik). Például a perm végi kihalási hullám következtében a tengeri fajok 96 százaléka, a szárazföldi fajok 70 százaléka tűnt el. A dinoszauruszokat kipusztító katasztrófa ehhez képest szinte eltörpül, 65 millió évvel ezelőtt ugyanis „csak” a fajok mintegy felével végzett.

sszességében elmondható, hogy a ma élő fajok aránya a valaha élt fajokhoz viszonyítva 1 százalék alatt van. Ami azt jelenti, hogy a földi élővilág több mint 99 százaléka pusztult ki eddig, és hosszú távon minden faj sorsa a kihalás. Vannak azonban makacs ellenállók. A Cosmos 6. részében Neil deGrasse Tyson megemlíti, hogy léteznek olyan organizmusok, melyek túlélték mind az öt nagy fajkihalási hullámot. Ilyenek a medveállatkák, ezért – így Tyson – ha idegen lények régóta figyelemmel kísérnék a földi élet alakulását, arra a következtetésre jutnának, hogy a Föld a medveállatkák bolygója.

Ha ugrunk egy másik mérettartományba, a kép megváltozik. Csősz Sándor A földi idegenek: A hangyák világa című könyvében hasonló képet használva a következőképpen ír: „Több mint százmillió éven keresztül a hangyakolóniák számítottak a földi élet legfejlettebb társas szerveződési formáinak, és ha az ember megjelenése előtti időkben egy távoli galaxisból érkező űrhajó landolt volna a bolygónkon, az idelátogató idegenek alighanem a hangyákat tekintették volna az állatvilág urainak. Ezt a hosszú ideig tartó hegemóniát csupán az ember megjelenése törte meg.” Ez az evolúciós siker a kutatások szerint az euszocialitás (társas lét) megjelenésének köszönhető. Ennek egyik velejárója, hogy a jól szervezett csoport, a kolónia az egyedeknél előnyösebb helyzetben van a forráskihasználás szempontjából, a specializált funkciókból álló életközösség pedig igen hatékonyan képes átalakítani a környezetét. Az egyedek feletti szerveződési szint valószínűleg a hangyatársadalmak egyik legelképesztőbb tulajdonsága, mely a bonyolult hálózatot alkotó egyedek információmintázatából jön létre, egyfajta döntési képességet eredményezve. Ezt a gondolkodás jeleit mutató önszerveződési mechanizmust számos példával világítja meg Csősz Sándor, miközben szem előtt tartja, hogy a hangyák antropomorfizálása félrevezető lehet (a királynő uralkodó vs. szülőgép stb.).

A könyv lapjain bepillanthatunk a hangyaközösségek életének szinte minden szeletébe (fotók segítségével is), az olvasót viszont alighanem a komplex tájkép nyűgözi le. A kasztosítás alapjaitól eljutunk a szuperkolóniák működéséig (a föld felszíne hangyakolóniák mintázata), az egyedek közti kémiai kommunikációtól a hangyák és az ember kapcsolatáig („fekete hangya nélkül nincs kakaó”). Eközben számos párhuzam kínálkozik arra vonatkozóan is, hogy a hangyák viselkedését tágabb kontextusba helyezhessük, például: „A memória a kolónia és az agy esetében egyaránt az egységek, azaz a hangyadolgozók vagy az agyunk neuronjainak egymásra gyakorolt stimulusainak sokaságából épül fel. […] A múltbeli események miatt a kolónia viselkedésében bekövetkezett változások nem a hangyadolgozók emlékeinek egyszerű összege; ennél egy sokkal magasabb, hálózati szintű jelenséggel állunk szemben. A hangyakolóniák pontosan úgy őrzik meg az emlékeket, ahogy azt az agyunk teszi: egyetlen neuron sem emlékszik semmire, de azok hálózata, az agy igen.” Az ilyen megoldások támpontokat kínálnak az ember újraszituálásához is, a könyv azonban – szimpatikus módon – nem deklarál semmilyen erőltetett ideológiát. Éppen ezért elgondolkodtató olvasmány a megértés határairól és az evolúció jövőjéről is, ha figyelünk például a szuperorganizmusok lehetőségeire vonatkozó utalásokra.

Olykor viszont továbbfuttatható a párhuzam. Egy ponton megtudjuk, hogy „A szuperorganizmus fogalmát elsőként James Hutton alkotta meg 1789-ben, ami később a Gaia-elmélet alapjául szolgált. Eszerint bolygónk egésze egy saját önfenntartó mechanizmusokkal rendelkező szuperorganizmusként viselkedik, tehát bizonyos szempontból maga is egy élő szervezetnek tekinthető. Bár a fogalmat korai alkalmazásában az élővilág egészére vonatkoztatták, gyorsan kiderült, hogy a társas rovarok szerveződéseire, ezen belül is az euszociális rovarközösségekre, például a hangyákra kiválóan alkalmazható.” Majd Csősz Sándor a szuperorganizmusokat, melyekben az egységek munkája nem pusztán összeadódik, hanem megsokszorozódik, növényhez hasonlítja. A botanizáció mellett a másik irány ugyanígy fontos lenne; James Lovelock egyre megkerülhetetlenebb álláspontja szerint ugyanis: „Gaiai szempontból minden olyan kísérlet, amely az embernek alávetett bioszférát próbálja igazolni, éppúgy kudarcra van ítélve, mint a jóindulatú gyarmatosítás hasonló elképzelése. […] A Gaia-elmélet tartalma az, hogy bolygónk stabil állapota az embert valamilyen nagyon demokratikus egység részeként vagy társult tagjaként veszi figyelembe.” Ebből az elejtett mintázatból kiderül viszont, hogy a hangyák tanulmányozása (is) kialakíthat egy, a jövőnk szempontjából megkerülhetetlen, tudományos alapú ökológiai szemléletet.
A földi idegenek a jól megírt science fiction regényekhez hasonlóan mindvégig izgalmas olvasmány marad, a hátborzongatóan aprólékos kutatói munka eredményeinek ismertetése sehol sem megy a közérthetőség rovására. Éppen ellenkezőleg, a praxis és az oknyomozás, a ténytisztelet és az óvatosság olyan közvetítői (tanári) kvalitásokkal társul, melyek alapján bátran kijelenthető, hogy Csősz Sándor könyve a magyar nyelvű tudományos ismeretterjesztés példaértékű teljesítménye. Remek példája annak, hogy az apró részek hogyan állnak össze az adatkezelés során egy, az összegükön túlfutó rendszerré. A könyv olvasása egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy bizony idegenekkel osztozunk ezen a bolygón, így nem árt újra és újra tudatosítanunk, bolygónk biológiai rendszerének nem feltétele az ember létezése, az emberi létezésnek viszont feltétele a Föld. Ha a hangyák bolygóján élünk, vagyis a hangyák felől vetünk egy pillantást az emberre, egyfelől magunkat is sejtek kolóniájaként ismerhetjük fel, másfelől a fajok együttesére kínálkozó szuperorganizmus metaforája arra figyelmeztethet, hogy szimpla magunk a többi, más fajok által betöltött funkciók nélkül életképtelenek vagyunk. A hangyák közössége az élő példa rá, hogy ez nem csak metafora.