Még közelebb Hrabalhoz

Pepin bácsi nem tudott halkan, finoman beszélni, csak üvöltözve, mint egy kozák őrmester. Óbégatásával folyton megzavarta a sörgyár igazgatósági tanácsának ülésezéseit, hóbortos ötleteivel pedig még imádott sógornőjét, Mariskát is táncba vitte. Kalandos életéről, a sörgyárban végzett „felforgató tevékenységéről” Jiří Menzel filmje is megindítóan mesél.

Bohumil Hrabal másik nagybátyjáról, aki anyai oldalról volt részese az életének, eddig nagyon keveset tudtunk. De most könyvet írt róla Miroslav Jeřábek, a brünni múzeum munkatársa, a Masaryk Egyetem bölcsészkarának pedagógusa. A Bonviván Bohuslav Kilian Mariska fivéréről fest árnyalt portrét csaknem kétszázötven oldalon. Ennek köszönhetően tudunk meg egészen új és kevésbé ismert tényeket Bohumil Hrabalról, aki 1914-ben született a Brünn melletti Židenicében, Csehország akkortájt legnagyobb falujában, amelyet öt évvel később Brünnhöz csatoltak. Jeřábek könyvében az író biológiai apját, Bohumil Blechet is megismerjük, aki előbb az osztrák, majd a csehszlovák hadsereg katonája volt. Később részt vett az ellenállási mozgalomban, és nemcsak a náci kihallgatásokat, a koncentrációs tábort is túlélte.

Bohuslav nevű nagybátyját és Ela nevű nagynénjét gyerekkora óta látogatta Bohumil Hrabal, mivel a nyári szünidőt rendszerint a židenicei Kilian nagyszülőknél töltötte. Erősebb szálakkal a nagymamájához kötődött, hiszen élete első két évében, amikor édesanyja Polnában dolgozott, mindig vele volt. Az ő társaságában szabad természetéből eredően sokkal jobban érezte magát, mint a nagybátyjáéknál, ahol be kellett tartani a polgári élet társadalmi normáit. Nagyszülei munkásnegyedbeli házából vasárnaponként ünnepi öltözékben jártak templomba. Képzelőerejét, későbbi világlátását nagyban meghatározták ezek az évek. Nagyapját örömmel elkísérte a közeli vendéglők valamelyikébe, a temetőbe, ki a rétre, a szőlődombokra, és a helybéli fiúkkal is szívesen barátkozott. A nagypapa halála után a családi kupaktanács úgy döntött, a kis Bohumil a nagymamájához költözik, hogy az ne legyen egyedül, és tőle jár iskolába. 1925 őszén Bohumil Hrabal abban a gimnáziumban lett elsős, ahol tizenhárom évvel korábban a nagybátyja, Bohuslav Kilian érettségizett. A szülők nyilván úgy gondolták: jó lesz, ha fiuk az ő nyomában teszi meg élete első fontos lépéseit. A nagy csalódás akkor érte őket, amikor fiacskájuk az első év végén hat tantárgyból megbukott, magaviseletből pedig hármast kapott. Ilyen előmenetellel érthető mód nem folytathatta gimnáziumi tanulmányait. Mostohaapja, František Hrabal (a Sörgyári capriccióban Francin) azonnal visszaparancsolta Nymburkba, ahol 1926. szeptember elsején a reálgimnázium első évfolyamát kezdte el. A könyv szerzője szerint František Hrabalnak teljesen mindegy volt, hogy Brünnben vagy Nymburkban ismétel osztályt örökbe fogadott fia. Ami sokkal jobban zavarta: a magaviselet látványos leromlása.

És itt lép be a könyvbe Mariska fivére, az anyai oldalról kapott nagybácsi, Bohuslav Kilian. A szülők ugyanis arra kérték őt, hogy mielőtt Bogan, ahogy a családban nevezték a fiukat, elkezdené a nymburki gimnáziumot, egész nyáron foglalkozzon vele, verje a fejébe, amit beleverhet. De ennek sem lett nagy eredménye. Bogan, már a nymburki reálgimnázium növendékeként nagybátyja ámulatára rögtön az első félévben megbukott. Ezért a következő nyáron, 1930 júliusában és augusztusában megint ő vette kezelésbe, a szülőket pedig nagy nehezen sikerült rábeszélnie, hogy gyenge eredményei ellenére hagyják valahogy átevickélni a gimnáziumi éveken, ne vegyék ki az iskolából, és ne adják szakmunkástanulónak. A tizenhat éves Bohumil Hrabal ennek köszönhetően tanulhatott tovább Nymburkban. A végtelen türelmű nagybácsi rengeteget foglalkozott unokaöccsével, hiszen egy ideig gyermektelen házasságban élt, 1930-ban, a döntő évben pedig kislánya még csak két-három hónapos volt, így minden idejét, energiáját kamasz unokaöccse művelésére fordíthatta. Erőfeszítésének végül meglett az eredménye: Bohumil Hrabal húszévesen leérettségizett, és 1935 augusztusában beiratkozott a prágai Károly Egyetem jogi karára. 1939 novemberében azonban, amikor a nácik bezárták a cseh egyetemeket, főiskolákat, megszakította tanulmányait, és Csehszlovákia felszabadulása után, 1946 márciusában lett a jogtudományok doktora. Az első Csehszlovák Köztársaság idején, a nymburki Polgári Lapokban jelentette meg Esik című versét, írói tehetsége pedig később kezdett kibontakozni.

Először a nyolcvanas évek végén beszélt arról, hogy húszesztendős koráig lélekben halott volt, és hogy a gimnáziumban kétszer is megbukott. Röviddel később már azt is bevallotta, hogy szellemi fejlődésére Bohuslav nagybátyja volt a legnagyobb hatással. Tőle kapta huszadik születésnapjára a francia reneszánsz orvos, Francois Rabelais Gargantua és Pantagruel című regényét, amely az európai kultúra mélységes kútját jelentette számára. A Brünnben töltött nyarakról, ifjúkora szépséges időszakáról későbbi írásaiban többször is megemlékezik, és mindannyiszor a legnagyobb szeretettel beszél a nagyszüleiről, Bohuslav nagybátyjáról és Ela nagynénjéről.

Miroslav Jeřábek szerint Bohuslav nagybácsiját Hrabal a legtöbbször playboyként ábrázolja, elismerve rendkívüli műveltségét és tisztelve benne a nagy utazót is. Kiadói tevékenységét is nagyra értékelte. Beszélgetések sportról, művészetről és Brünnről című írásában hangsúlyozza: „… az alatt a húsz év alatt, amíg minden nyári szünidőt Židenicében töltöttem, minden héten gyalog jártunk Maloměřicéből Obřanyba, ahol Bob nagybácsi, Bohuslav Kilian lakott egy zöld domb alatti, gyönyörű villában, és itt jött össze a művészek, építészek és híres színészek, költők társasága… és éjszakákon át itt folytattak beszélgetéseket a világi és a cseh művészetről… és én csak hallgattam, mert az elhangzottakból semmit nem értettem. Bob nagybácsi itt találta ki és alkotta meg gyönyörű lapja, a Salon koncepcióját, a harmincas években pedig itt állította össze egy másik modern lap, a Hónap tartalmát, amelyet Prágában nyomtattak. Ezek olyan lapok voltak, hogy amikor megjöttek hozzánk, a nymburki sörgyárba, mielőtt elkezdtem volna lapozgatni a krétapapírra nyomott oldalakat, előbb mindig megmostam a kezem.”

Hrabal leírása szerint ezek a késő éjszakáig tartó beszélgetések Obřanyban nagyon elbizonytalanították, mert nem igazán értette, hogy miről folyik a társalgás. Nagybátyja lánya, vagyis az unokahúga, Eva Kilianová azt állítja: neki mindig az volt az érzése, hogy az apja pontosan arról beszélt, akit később Hrabal megírt. Dušan Jeřábek, a Masaryk Egyetem cseh irodalom professzora Brünn – a háború előtti és a háborús kulturális város című könyv szerzője sem hagyja említés nélkül, hogy Hrabal és nagybátyja között már az író első műveiben érezhető a lelki rokonság. Valóságlátásuk és humoruk ugyanarról a tőről fakad. „Ereimben brünni vér folyik, és még ma is sok rokonom él a városban” – nyilatkozta élete utolsó éveiben Hrabal, és népes rokonságából elsőként Bohuslav Kiliant emeli ki. Szeretett nagybátyja a negyvenes évek elején már komoly betegséggel küzdött, de még akkor is volt bátorsága ahhoz, hogy barátai közül nem egyet a saját villájában bújtatott a nácik elől. Nem sokkal később már ő maga is a náci titkosrendőrség fókuszába került, de a halála mindennél gyorsabb volt. Fiatalon, negyvenkilenc évesen hunyta le a szemét. Két nappal később a Gestapo még házkutatást tartott nála, mert nem tudta, hogy már nincs az élők sorában. Hrabal sok magazint őrzött nagybátyja kiadványai közül a kerskói házában. Ezekből vágta ki később azokat a képeket, amelyekből híres kollázsait készítette nagy szenvedéllyel. Poétikáját és humorát pedig egyértelműen a nagybátyjával töltött évek formálták.

S ezt most mind Miroslav Jeřábek könyvéből tudjuk meg. Egy szép kivitelezésű, gazdag és nem kis részben eddig ismeretlen képanyaggal illusztrált kötetből, amelynek elolvasása után még kö­zelebb érezzük magunkhoz Bohumil Hrabalt, minden idők egyik legeredetibb íróját.

A szerző a Vasárnap munkatársa