Meddig elképzelhetetlen az együttműködés?

Az ideológiai hasonlóság ellenére is érzékelhető bizonyos választóvonal a szalonképességre törekvő, illetve az arra fütyülő nyugat-európai pártok. Jörg Haiderrel kerüli a kapcsolatokat például a kormányba lépése óta a látszatra erősen adó Gianfranco Fini, az olasz Nemzeti Szövetség (AN) jelenleg miniszterelnök-helyettesi rangú vezetője vagy minisztertársa, az Északi Liga-vezető Umberto Bossi, mint ahogyan még a vele való öszszehasonlítástól is óvakodik a hamburgi új jobboldali populista Ronald Schill. Hasonló taktikát választott a Dán Néppárt idegenellenességben utazó főnöknője, Pia Kjaersgaard is. De nem szégyelli a barátságot a belga–flamand Vlaams Blok vezetője, Filip Dewinter vagy a szétaprózódott német szélsőséges pártocskák sem.

Az európai szélsőjobb más tekintetben sem egyforma. A bevándorlókat durván sértegető, a magyar MIÉP-hez hasonlóan homofób Le Pent nem lehet összetéveszteni a holland Fortuynnal, aki nem sértegetett, viszont „hidegháborút” hirdetett a szerinte „elmaradott kultúrát” megtestesítő iszlám ellen, és megtiltatta volna muszlimok befogadását.

Bármilyen durva hangot használnak is a szélsőjobb pártjai Európában, többnyire nem érik el a szakirodalom szerinti két „veszélyességi küszöböt”, miszerint akkor kell igazán tartani tőlük, ha nyíltan erőszakra buzdítanak a parlamentáris demokrácia intézményeivel, illetve az idegenekkel, bevándorlókkal, színes bőrűekkel szemben. Jelenlétük azonban egyre nagyobb idegességet okoz. Sok múlik azon, mit tudnak kezdeni a mérsékelt pártok a szélsőségesek sikertémáival. Különösen a baloldal van zavarban, ha olyan témákkal kell foglalkoznia, mint a bevándorlás, a bűnözés vagy a drogfogyasztás. Miután ezekben az ügyekben meglehetősen könnyű letérni a „politikai korrektség” mezsgyéjéről, a szociáldemokraták inkább hallgatnak, átengedve a terepet a jobboldali populizmusnak. (hvg)