Marconi távírója mentette meg a Titanic sok utasát

Nem hitt a hírek vezeték nélküli, nagy távolságra történő továbbításában Giuseppe Marconi olasz nagybirtokos sem, aki komolyan aggódott tizenéves fiáért. Ő ugyanis tizennyolc éves korára ahelyett, hogy – olasz vérmérsékletének megfelelően – a lányokat hajkurászta volna, bezárkózott a családi kastély felső emeletének egyik szobájába, hogy villamos kísérleteket folytasson. Az még hagyján, hogy tudósi babérokra vágyott, hiszen immár csaknem ötven éven át kísérleteztek a villamos jelek átvitelével, viszont az ifjú Guglielmo azt vette a fejébe, hogy ebből a haszontalanságból meg lehet élni, sőt meg is lehet gazdagodni. Csaknem odáig fajult a dolog, hogy atyja orvoshoz fordult megbuggyant fia kezelése érdekében, csakhogy felesége, Annie Jameson ebben megakadályozta. Neki több érzéke volt a találmányokhoz. Annál is inkább, mivel nagypapája volt az írek egyik nemzeti büszkeségének, a Jameson whiskynek a feltalálója. Igaz, hogy ebben az esetben előre borítékolható volt az üzleti siker, ettől függetlenül ő teljes mellszélességgel kiállt fia mellett. Olyannyira, hogy amikor a fiatal feltaláló huszonkét éves korában, 1896-ban úgy érezte, hogy a kor legjelentősebb hatalma, az Egyesült Királyság a legalkalmasabb kísérletei folytatásához, összepakolta kettejük holmiját, hogy kövesse fiát a nehéz, kalandos úton.

A szikratávíró ebben az időben szakállas találmánynak számított. Olyannyira, hogy már ötven éve, 1847-től Pozsony és Bécs között is működött. A vezeték nélküli hírtovábbítás ugyan újdonság volt, hiszen Alekszander Sztyepanovics Popov, a Szentpétervári Egyetem tanára 1894-ben mutatta be, arra viszont egyedül az ifjú Marconi gondolt, hogy bombaüzlet rejlik a találmányban. Az ambiciózus feltalálójelölt elsősorban Heinrich Hertz munkásságát tanulmányozta át. A német zseni 1886-ban szerkesztette meg az első áramkört, ezzel igazolta az elektromágneses hullámok létét. ĺgéretes kísérleteit idő előtt abba kellett hagynia, 1894-ben 37 éves korában meghalt. A következő Popov volt, aki elsőként alkalmazta az adóantennát. Majd az Amerikában élő Nikola Tesla tevékenységét tekintette át, aki ugyancsak komoly eredményeket ért el a hírtovábbítás terén. A fő gond az adás kis hatósugara volt. Igaz, hogy Popovnak sikerült mintegy húsz kilométernyi távolságba is jelet sugároznia, de ez töredéke volt annak, amiről Marconi ábrándozott. Egyébként nemcsak a műszaki dolgokban járatlan atya kételkedett a terv kivitelezhetőségében: komoly tudósok is vallották, hogy a Föld görbülete miatt lehetetlen meghaladni a néhány tucat kilométeres adáskörzetet. Azt persze ekkor még senki sem sejtette, hogy ez csak a majd jóval később megszületendő tévére érvényes, a korabeli rádióhullámok visszaverődnek a Földet körülvevő villamosan töltött rétegről az ionoszféráról, így könnyedén visszajutnak kiindulási helyükre. Annál is kevésbé gondolhattak erre, hiszen még azt sem tudták, hogy van ilyen. Mindenesetre Marconi egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy száz kilométeresre növelje az adó és vevő közötti távolságot. Volt egy ötlete, amely nagyszerűen bevált: függőlegesen helyezte el az adóantennát, ezzel többszörösére növelte a hatótávolságot. Csakhogy ekkor a villámok belecsaphattak, ezért leföldelte. Legnagyobb meglepetésére a hatótávolság nagyságrenddel növekedett. Ezt követően az antennaméretet kezdte változtatni. Kiderült, minél hosszabb az adóantenna, annál jobb lesz a vétel. Persze ma már tudjuk, akkor működik a legnagyobb hatékonysággal, ha a kisugárzott jel negyed hullámhosszának felel meg az adóantenna mérete, de Marconi ezt akkor még nem sejtette.

Hamarosan kiderült, hogy telitalálat volt, amikor Angliát választotta új lakhelyéül: eredményeire felfigyelt William Preece, a brit posta főmérnöke. Lelkesen támogatta a feltalálót, annál is inkább, mivel úgy gondolta, hogy anyavállalata megszerzi magának ezt a készüléket. 1897-ben a brit kormány számára bemutatót tartottak, amely olyan fényesre sikerült, hogy 23 éves fiatalember az újságok címlapjára került. Pedig ekkor még csak 14 km távolságra tudott sugározni, ami kevesebb volt, mint Popov eredménye. Csakhogy ez a fényes Angliában történt, amely fölött ebben az időben a szó szoros értelmében soha nem nyugodott le a Nap. Két év múltán már a La Manche csatorna túloldalára is sikerült adást sugároznia, majd a nagy áttörésre 1901-ben került sor, amikor az Atlanti-óceánt leküzdve 3500 kilométeres távolságban is fogható volt a jel. Közben a légköri zavarok kiszűrésére tökéletesítette készülékét, két hangoló áramkör helyett négyet kezdett használni.

A fiatal feltaláló páratlanul leleményes üzletembernek is mutatkozott: már 1897-ben brit szabadalommal védte le készülékét, ezzel a kor legnagyobb hatalmánál megszerezte magának a kizárólagos jogot a terjesztésére. A brit posta persze felajánlotta, hogy jó pénzért megvásárolja a szabadalmat, Marconinak volt annyi esze, hogy ehelyett 1897-ben saját céget alapított Wireless Telegraph and Signal Company néven, amelyet 1900-ban Marconis Wireless Telegraph Company Ltd-re változtatott. A huszadik század első évei a lázas fejlesztés jegyében teltek, hamarosan már ötven alkalmazottja volt a cégének. A vezeték nélküli szikratávíró futótűzként terjedt szerte a világon. Újabb nagy ötleteként az Egyesült Államokban is gyárat alapított. Hamarosan minden nagyobb hajó az ő készülékeivel tartotta a kapcsolatot a szárazfölddel és egymással. Kevésbé tudott dolog, de 1912 áprilisában egyidejűleg nyomták a legendás The Timest Londonban és a Titanic fedélzetén. Mondani sem kell, hogy Marconi távírójának köszönhetően. Bár késve jutott el a Carpathia a süllyedő óriásgőzöshöz, Marconi távírója nélkül mindenki a tengerbe veszett volna. A Titanic két távírdásza ugyancsak a Marconi-cég alkalmazottja volt. A szörnyű katasztrófát követően a szikratávírók addig soha nem látott karriert futottak be.

Érdekes módon az óriási üzleti siker hajszál híján Marconi gyárának a vesztét okozta. Egészen az első világháború elejéig ugyanis hagyományos áramköröket alkalmaztak, a szikratávíró viszont alkalmatlan emberi beszéd továbbítására. Hogy mekkora volt a lemaradás, arra a legjobb példa, hogy Reginald Aubrey Fessenden már 1901-ben sikeresen továbbított emberi beszédet. A későbbiek folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez lesz a jövő nagy üzlete. Amikor Marconi felismerte a hibát, gőzerővel fogott a lemaradás behozásához: 1915-ben elkészült azzal a berendezéssel, amely a rádió alapjává vált. Mondani sem kell, hogy az 1922-ben beindult legendás BBC adónak ő volt az egyik részvényese. Ezzel a rádiózás talán legfontosabb kulcsfigurájává vált.

Marconi tevékenységére a tudományos körök is felfigyeltek. Ennek eredményeként 1909-ben neki ítélték, Karl Ferdinand Braunnal megosztva a fizikai Nobel-díjat. Ahhoz, hogy csak ketten kapták, az is hozzájárult, hogy a rádiózás legnagyobb klasszikusai, Heinrich Hertz és Alekszander Popov már nem voltak az élők sorában. Ez utóbbi a szó szoros értelmében az 1905-ös orosz forradalomba halt bele, amikor a szentpétervári egyetem rektoraként meg próbálta védeni tehetséges tanítványait a cári rendőrséggel szemben. A zaklatások következtében agyvérzést kapott, amelybe két nap múltán 47 évesen belehalt.

Vele szemben Marconi élete sokkal szerencsésebben alakult: nemcsak dúsgazdag lett, hanem világszerte elismert feltaláló, tudós is. Sajnálatos módon élete második felében a politikába ártotta magát: 1923-ban belépett az olasz fasiszta pártba, majd amikor 1930-ban Benito Mussolini kineveztette őt az olasz akadémia elnökének, ebből a tisztségéből kifolyólag a Fasiszta Nagytanács tagja lett. 1935-ben Olaszország lerohanta a gyenge Abesszíniát (ma Etiópia), s ekkor Marconi próbálta meggyőzni a világ közvéleményét az agresszió helyességéről, amivel tekintélye nagyon sokat vesztett. Ettől függetlenül, mint feltalálót és a rádió egyik fő apostolát, továbbra is tisztelték. Hatvanhárom éves korában, 1937. július 20-án hunyt el Rómában. Temetése idején az iránta tanúsított tiszteletből, tevékenysége elismeréseképp a világ minden rádióadója két percre megszakította az adását.