Mama, mama...

– Anyu! Öt perc múlva ott vagyok, jöjjön ki a ház elé, hogy hamarébb indulhassunk – mondtam a telefonba, aztán indítottam az autót. Néhány perc múlva már együtt suhantunk Tornalja felé egy napsütéses vasárnap délután.

– Gyenge a szíve – mondta anyám, és tekintete elveszett az út melletti szőlőtőkék között.

– Mi az, hogy gyenge a szíve? – mondtam, inkább csak úgy magamnak, bár igaz, nyolcvan év után nem úgy zakatol, mint húszévesen, de hát én el sem tudtam képzelni nagyanyámat betegen. Tán sosem volt beteg. Legalábbis én nem tudtam róla. Ugyanúgy, mint nagyapám. Istenem! Hányszor mesélte nekem hamiskás mosollyal:

– Tudod, fiam, ha beteg voltam, hát én bizony elmentem az orvoshoz, mert annak is élnie kell. Aztán a receptet kiváltottam a patikusnál, mert annak is élnie kell. A pirulákat meg behajítottam a Rimába, mert azért én is élni akarok!

Nagyapám már rég elkeveredett az anyafölddel, így mára csak mamám őrzi a drága öreg élő emlékét. És most ő is fél lábbal ki-kilép ebből a világból. Mintha kóstolgatná a paradicsom gyümölcseit.

– Várjon még, hát hová siet annyira! Nem úgy van az, hogy csak ripsz-ropsz itt hagyjuk a mieinket! Talán még beszélgethetnénk, nevethetnénk együtt régi idők mulatságos történésein.

Hej, hányszor istápolt bennünket nap mint nap iskolából hazajövet. Téli szánkózásokból hócsimbókos, lucskos ruhánkat hányszor szárította a sparhelt felett, hasunkra meleg cserepet rakva – ne félj semmit, majd ez felmelegít – mondogatta és lehajtotta a sütő ajtaját, hogy a kiáramló meleg levegő mihamarébb átjárja elgémberedett lábunkat, kezünket. Emlékszem a vizslánkra, nagyapám hűséges vadásztársára. Mindent megtett, amit az öreg mondott. Ismerte a regulát: aki nekem ételt adott... Egy alkalommal nagyapám, talán nagyanyám bosszantására odaszólt neki a nyitott verandaajtóból: – Eran, drága kiskutyám, gyere csak ide hozzám! – a kutya megindult, de ahogy benézett az ajtón, tekintete találkozott nagyanyám szúrós pillantásával. Rögtön megértette, kutyának semmi keresnivalója a házban. Szépen elsomfordált a bódéjához. Nagyanyám meg csak ránevetett nagyapámra, és csipkelődve megkérdezte: – Na, ki az úr a házban?

Hát bizony, asszony nélkül a legnagyobb rend is legfeljebb katonásan, ideig-óráig egymás mellé rakosgatott tárgyak tömkelege. Az otthon melegét, rendjét csak ők tudják megtartani.

– Mi történt? – kérdeztem anyámat.

– Elájult, és beverte a fejét. Szerencsére nem sok vért vesztett, de így is elég csúnya seb lett a homlokán.

– Még szerencse, hogy nem lett komolyabb baja – próbáltam nyugtatni anyámat.

– Ez az öregség, fiam. Néha már engem sem ismer meg. A napok múlásával szépen ő is kicsoszog a mi világunkból, és régi idők rozoga szekerén zötykölődik ide-oda a magánvalóban.

Lassan kifogyott az út a kerék alól, megérkeztünk. A kórház, jobban mondva a szanatórium jobb időket is látott néhai urasági kúria, kertjében terebélyes fákkal.

– Hát, ha ezt az egykori uraság látná, biztos kútba vetné magát bánatában! – mondtam anyámnak, ahogy a málladozó vakolatot, a rozoga tetőt, az ápolatlan kertet figyelgettem. Szó se róla, a kissé elhanyagolt külsejű épület megrémisztett.

– Na, gyerünk be! – indultam a bejárat felé, anyám meg utánam kezében a szatyorral, melynek tartalma a beteglátogatás íratlan szabályainak megfelelően gyümölcs, édesség, kis „figyelmesség” a nővérkéknek és néhány üveg ásványvíz.

Belépve kissé megnyugodtam. Belülről barátságos, meleg helynek nézett ki. Kissé izgatottan jártam körbe a szobákat, nagymamámat keresve. Végül megpillantottam az egyik szoba végében egy karosszékben bóbiskoló ősz öregaszszonyt.

– Nagymama! – sietem oda hozzá. Anyám meg utánam a szatyorral a kezében.

– Csókolom, mama! – mondtam, de láttam, nem hallja, amit mondok.

– Csókolom, én vagyok az, Zoli, az unokája – mondtam újra, hangosabban.

– Jaj, hát itt vagytok? – kérdezte, de éreztem, ezt nem az unokájának és nem is a lányának mondja, hanem annak a két embernek, aki most hozzá jött látogatóba.

Elszorult a szívem.

– Mama – simogattam meg az arcát –, hát nem ismer meg? – kérdeztem reménykedve a tiszta válaszban.

Anyám anyja kezét a kezében morzsolgatva pityergett.

– Mikor megyünk haza? – kérdezte néhány perc hallgatás után nagyanyám. – Menjünk innen haza! – ismételgette.

– Anyuka, még egy kicsit ki kell itt bírni, az orvos azt mondta, hogy még nincs teljesen rendben – mondta anyám jól titkolva fájdalmát.

– Jó, de apámnak is már itt kellene lennie. Prágába ment két hete, és már haza kellett, hogy jöjjön a vonattal. Megjött már a prágai gyors? – kérdezte, válaszra tán nem is várva. Emlékeiben valahol a negyvenes években járhatott, a háború legelején.

Aztán még beszélgettünk sok mindenről. Néhány évtized ide-oda, hogy ki él és ki a holt, mit számít az ilyenkor. Csak beszélgessünk még egy kicsit. Mindegy, hogy miről, nem számít, van-e értelme a szónak, csak még beszélgessünk. Csak kérdezzen, és válaszoljak. Csak kérdezzek, s ő válaszoljon. Még válaszoljon.

Mert félek, nincs messze az idő, amikor hiába kérdezek már, nem lesz, aki válaszoljon.