Magánélet a családban

Minél nagyobbak a gyermekeink, annál nagyobb igényük van saját élettérre, ahova visszavonulhatnak, ha úgy tartja kedvük. Ne érezzük úgy, hogy a gyermek már nem szeret minket, mikor azt vesszük észre, hogy egyre többet igényli az egyedüllétet. Inkább örüljünk, mivel ez annak a jele, hogy elindult a megbízható, felelősségteljes felnőtté válás útján.

Ha megbeszéljük gyermekünkkel a viselkedésének okait, rá fogunk jönni, hogy nem azért akar elbújni, mert nem szeret velünk lenni, vagy mert rosszban töri a fejét. Fontos, hogy szülőként ezt megértsük, és különbséget tudjunk tenni a természetes igényei és aközött, hogy gyermekünk gyanúsan változékony hangulatban van, sokszor lehangolt, és ezért vonul el egy magányos helyre.

Fontos, hogy a gyerekünknek adjuk meg a kért szabadságot, de ne ész nélkül. Beszéljünk meg néhány alapszabályt! Például azt, hogy kopogtatunk az ajtaján, mielőtt belépünk a szobájába (pont úgy, ahogy ezt mi is elvárjuk tőle a saját szobánk esetében). Tisztán és világosan fektessük le a szabályokat: ehet-e a gyermek a szobájában, vagy nem; ki takarítja a szobáját? Tegyük világossá, hogy a magánszféra bizonyos kötelezettségekkel jár (pl. rendet kell tartani), amelyeket ha nem tart be, akkor lőttek a nagy szabadságnak.

Mindeközben persze ne felejtkezzünk el arról, hogy példát kell mutatnunk a gyermekünknek! Mert hogy várhatnánk el tőle, hogy rendben tartsa a szobáját, kopogjon, mielőtt bejön hozzánk, ha tőlünk nem ezt látja? (m-g)