Macedónia: az idő nem hal meg

Az egyszeri turista, aki közép-európai zsebünkhöz mérten is aprópénzért élvezi egy abszolút belvárosi, légkondicionált apartman kényelmét, és az egész napos városnézés után, sötétedéskor beleveti magát az ismét megélénkülő nyüzsgésbe, minden specifikumával együtt is komfortos, értelmezhető világban érzi magát. Ha egzotikumra vágyik, megcélozza a bazárnegyed valamelyik tradicionális kis csevapozóját, ha ragaszkodik a polgári miliőhöz, leül vacsorázni a Peliszter Szálló teraszán, ha kissé lazábbra venné az estét, élő dzsesszt hallgat, fingerfoodot majszolgat, kézműves söröket vagy koktélokat iszogat a Kolektiv pavilonjában. Talán az sem zavarja különösebben, amikor Nagy Sándor lovas szobránál a díszkivilágítás mellé a szökőkút is elindul, és intenzívebbé válik az addig csak diszkrét csatornaszag. De elég kicsit arrébb pozicionálnia magát a térképen, és nagyot változik a kép.

Leszakadók, felzárkózók

Utolsó szkopjei reggelünkön tényleg korán kelünk, hogy beleférjen egy gyors vizit a római kori akvaduktnál. A főváros közigazgatási határán belül, de nyilvánvalóan a pusztában járunk. A célunkig vezető út mentén sorakozó házikók eredetileg valószínűleg hétvégi telkeken álltak, aztán szedett-vedett anyagokból és módszerekkel lakóingatlanokká toldozták-foldozták őket. Favellák macedón módra. Azt, hogy kifelé, az autópályára tartva, hol lyukadunk ki, máig nem tudom: elég egy elmulasztott bal letérő (meg persze az improvizációs ösztön bekapcsolása: a következő lehetőségnél korrigálunk), hogy elhűlve meresszük a szemünket. Az utca két oldalán hegymagasan álló, bomló szemét szinte teljesen kitakarja az épületeket, de ne legyenek kétségeink, itt emberek élnek, hiszen előttünk cikáznak az úttesten... Európa egyik legszegényebb országában járunk, és ennek jeleit időről időre látjuk.

Ahogy egyébként az igyekezetnek, a felzárkózásnak is megannyi kisebb-nagyobb jelével találkozunk. Egy órával később, Tetovóban például a kávénkat egy erősen a boldogult nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző helyen kérjük ki, de átellenben a reggelinket egy trendi kis szendvicsbárban fogyaszthatjuk el, amely bárhol Európában rendben lenne. Mint minden egykori jugoszláv tagköztársaságban, itt is általános jelenség, egyben nemzetgazdasági tényező a külföldi munkavállalás, meg persze a hazaküldött jövedelem befektetése otthon. A nyilvánvalóan nyugati mintákat, ötleteket követő kisvállalkozások mellett ez a hatás az építkezéseken is meglátszik. Végső célpontunk, az Ohridi-tó északi szegletében, Sztruga mellett komplett új települések nőnek ki a földből az idegenben megkeresett eurókból – az uralkodó stílus funkcionális modernbe hajló, olykor eklektikus, de az exjugó építészet fundamentuma, a ballusztrád már nem okvetlenül szériatartozék errefelé.

Egyébként Tetovóban nem pusztán a reggeli végett állunk meg. Nincs Balkán-túra mecset nélkül, ha pedig mecset, akkor legyen az egyik legszebb, amit ez a vidék kínál. A Sarena dzsamija (Festett mecset) pedig messze földön híres a különleges díszítéséről; belső terének festményeit az iszlám barokk ékes példájaként szokták emlegetni. A dresszkódot itt szigorúan veszik, de némi beöltözés árán bejutunk, és megcsodálhatjuk a növényi és geometrikus motívumokat, meg a boltozaton megörökített muzulmán szent helyeket.

Aztán innen már tényleg az ortodoxia útjára lépünk.

CM-emléktúra

Tudom, rendes szlovákiai magyarban nem nagyon szokott szárba szökkenni ilyesfajta késztetés, mégis... Van abban valami otthonosság, hogy utunk kezdeti pontján megkerültük Cirill és Metód szobrát Komáromban, aztán Szkopjében rácsodálkoztunk a nagy becsben tartott szaloniki testvérek, valamint az egyenesen nemzeti szentként tisztelt tanítványok, Szent Klement és Naum szobrára, Ohridba érve pedig elsőként megint csak beléjük ütközünk.

Klement és Naum Cirill-lel és Metóddal együtt indult el a morva misszióra, majd annak ellehetetlenülése után hazatértek a szülőföldjükre, akkoriban éppen a Bolgár Birodalom területére. A politikai viszonyok nem is voltak annyira különbözőek: I. Borisz cár fantáziát látott abban, hogy a bizánci befolyást, amely részben a görög nyelvű egyházon keresztül érvényesült, az önálló egyházszervezet kiépítésével ellensúlyozza, és ebbe a stratégiába jól passzoltak a visszatérő szerzetesek. Klement Ohridban telepedett le, ahol folytathatta az ószláv egyházi nyelv csiszolgatását, a fordítást, és 886-tól ebben a szellemben oktatta a tanítványait. Naum egy ideig a párhuzamosan megalapított pliszkai iskolát vezette, majd átvette Klement helyét. Kolostorközpontjukat errefelé Európa egyik első egyetemeként – és az első szláv egyetemként – tisztelik, nekik tulajdonítják egyebek mellett a cirill ábécé megalkotását, nem mellesleg, tanítványaikon keresztül az elterjesztését is.
 

A Felső kapun át Ohrid óvárosába érve az egyik legfontosabb ösvény a Plaosniknak nevezett szent helyre vezet. Sok mindent ráhordtak a századok, már a kolostorközpont előtt is állt itt kora keresztény bazilika, utóbb pedig mecset. A terület nagyobb része ma régészeti parkként tekinthető meg, a különböző korokból származó épületeknek csak részletei láthatók, de azt a templomot, amelyben Szent Klement sírja áll, az eredeti formájában építették újjá.

Szent Naum nyughelye innen félórányi autóútra, az Ohridi-tó macedón partszakaszának túlsó csücskében található: időskorában Naum itt építtetett kolostort magának, ide vonult vissza, itt temették el. A Szent Klement-templomhoz hasonlóan a Szent Naum-kolostor is a bizánci építészet egyik helyi gyöngyszeme; a méreteit tekintve jóval kisebb, de elhelyezkedésének köszönhetően ikonikussá vált Kaneói Teológus Szent János-templommal együtt ezek jelentik a szakrális emlékek kihagyhatatlan helyi alaphármasát. (A hagyomány úgy tartja, Ohridot azért emlegetik a Balkán Jeruzsálemeként, mert egykor annyi temploma volt, hogy a hívő akár az év minden napján másikba mehetett. Nem számoltunk utána, de az biztos: ha szükségét érezzük, nem kell keresgélnünk, a nyaralás alatt minden nap máshol gyújthatunk gyertyát.) Persze, a Szent Naum-kolostor nemcsak egy bő ezerszáz éves történet tanúja, hanem nagyon mai dilemmákat is felvet.

Az Ohrid-dilemma

A kolostor tövéhez érkező látogatót példásan rendezett parkoló fogadja, az Ohridi-tavat tápláló források fölött turistacsalogató vízi vendéglő áll, a fazonra igazított butiksor pultjain ohridi gyöngyből készült ékszerek és ikonok sorakoznak vicces hamutartók mellett, a parton a tó valószínűleg legexkluzívabb plázsát alakították ki, a felújított épületegyüttesben kellemes hotel is helyet kapott, a parkosított terület netten karbantartott. A fákon mókusok ugrándoznak, az épületek között pávák menekülnek a túl lelkes látogatók elől. Azért a kolostor templomában néhány imádkozó szerzetes is feltűnik.

Ohridnak, az Ohridi-tónak és tulajdonképpen az egész szűkebb régiónak ugyanaz a dilemmája, mint minden olyan térségnek, amelyet éppen jó étvággyal bekebelez a turisztikai iparág. A helyi adottságok ideálisak. A Balkán-félsziget legmélyebb tavánál járunk, a víz kristálytiszta, a napos óráknak, heteknek, hónapoknak köszönhetően nyáron a hőmérséklete is tökéletes, és jó hosszúra nyúlik a szezon. A mediterrán és a balkáni kultúrák keresztútján létrejött Ohrid városa bő kétezer év történelmének emlékeit őrzi; a legnevezetesebb templomok mellett az ókori színház és a Sámuel-erőd is a kötelező minimumhoz tartozik. Akinek nem elég a víz, aki nem éri be a műemlékekkel, további lehetőségeket talál a közeli, 2000 pluszos csúcsokkal is büszkélkedő hegységekben: a Galicsica Nemzeti Park rögtön itt van mögöttünk, az Ohridi- és a Preszpa-tó között, de ha kicsit kimozdulnánk, és Bitola (meg Heraclea Lyncestis makedón-római romvárosa) felé vesszük az irányt, a Peliszter Nemzeti Park is belefér egy egész napos kirándulásba.

Sok-sok érv szól tehát amellett, miért érdemes ide látogatni. Lehetőleg gyorsan, mert egy öngerjesztő folyamat közepén tartunk. Ahogy a vendégek száma nő, egyre több szolgáltatásra, egyre nagyobb volumenű turisztikai infrastruktúrára van szükség, és ezek hátterében lassan kifakul, élményparkos illusztrációvá válik minden, ami egykor autentikus érték volt. Ohrid és környéke ma még képes eredeti, önazonos vonásokat mutatni. Nagy kérdés, meddig.

A fejlődés – és ezzel együtt az uniformizálódás – egyébként a túlsó parton, az albán szakaszon is elkezdődött. Pogradec, a régió városi központja még ellenáll, de Tushemishtben már javában zajlik a tóparti kistelepülés külföldi turisták igényeit is kielégítő üdülőparadicsommá alakítása.

Ennél is aggasztóbb a macedón–görög–albán hármas határon fekvő, közeli Preszpa-tó helyzete. Szívfájdítóan szép, elhagyatott dél-balkáni tájon járunk, aktív emberi jelenlétnek most alig van errefelé nyoma. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy a térség gyakorlatilag az ökológiai katasztrófa szélére sodródott, és már vagy két évtizede különféle nemzetközi programok támogatásával igyekeznek megmenteni a törékeny helyi ökoszisztémát. Amennyire csak lehet, visszaszorították a környékbeli mezőgazdaság káros hatásait (például megértették a gazdálkodókkal, hogy az eladhatatlan, rothadásnak indult almát nem jó ötlet tonnaszámra a tóba fordítani), az egykor élénk idegenforgalom pedig magától is menekülőre fogta az eliszaposodás és a vízszennyezés miatt. Ám vannak folyamatok, amelyek visszafordíthatatlannak tűnnek – a magasabban fekvő Preszpa-tó vize a Galicsica-hegységen keresztül lassan elszivárog az Ohridi-tóba. Innen nézve fogas kérdés, milyen hatással lesz a régióra, ha 2023-ban tényleg megnyílik itt a ma még lezárt határ Görögország és Észak-Macedónia között, és ismét megélénkül a forgalom.

A kör nem gömbölyű

Mivel a családi nyaralás műfajában utazunk, tizenéves gyerekekkel, a nagy éves projektben tetten érhető némi pedagógiai célzat is. Az utóbbi években szokásunkká vált, hogy keresünk és közösen megnézünk egy-egy filmet, amely így vagy úgy, de a helyben megélt élményekhez, felfedezésekhez kapcsolódik.

Azt talán már mondanom sem kell, hogy a macedón filmművészet nagy múltra tekint vissza. Az origó Bitola, ahol a Manaki fivérek – Janaki és Miltiade, avagy Milton – jónevű fényképésznek számítottak, amikor Londonban beszereztek egy kamerát, és 1905-ben elkészítették első mozgóképüket. A nagyjából 60 másodperces felvételen egy idős, fonó és szövő asszony látható – az alkotók állítása szerint 114 éves nagyanyjuk, Despina. Mivel a Manaki testvérek a forgatás idején a húszas éveikben jártak, jogosnak érezzük az utólagos forráskritikát, de az esetleges nagyotmondás sem von le annak a ténynek az értékéből, hogy a Lumière testvérek után mindössze 10 évvel Manakiék letették az asztalra a Balkán első filmfelvételét.

Bár nincs kétségem afelől, hogy tinédzser közönségünk boldogan beérte volna ezzel az egyperces néma tisztelgéssel, de utánaküldtük a független Macedónia első nagy nemzetközi filmsikerét, Milko Mancsevszki 1994-es Eső előttjét. Aki látta, biztosan fel tudja idézni a meghatározó képsorokat – sokunk retinájába beleégtek. Aki eddig nem találkozott vele, megnézheti most, kedvcsinálóként, ugyanis a rendező az ország legszebb, legsűrűbb atmoszférájú helyszínein forgatott. A Kaneói Teológus Szent János-templom könnyen azonosítható, kicsit trükkösebb rájönni, hogy a belső felvételek a Szent Klement-templomban készültek. A falusi helyszín belövése némi kutatást igényel, de megoldható: így Stavica lesz az utolsó érdemi megállónk Macedóniában.

A dohányvidék központja, Prilep felé haladunk, picivel előtte vezet le az út Stavica felé. És tényleg, mint a filmben: a kopár, sziklás, monokróm barna, napégette völgyben elszórtan düledező kőházak állnak. Egyikben-másikban még élnek, de a többség elhagyatott. Az egykori kis templom a lenyűgöző falfestményeivel ma szénapajta, de jóval alattunk, a völgy legmélyén új torony magasodik, ott néhány újabb épületet is felfedezünk. Aztán egyszer csak kolompszó hallatszik; nagyjából dél lehet, a pásztor éppen terelgeti a nyáját hazafelé. Valahol a közelben felordít egy szamár...

„Az idő nem hal meg, a kör nem gömbölyű” – bukkan fel többször is az enigmatikus tételmondat az Eső előttben. Mit is tehetnék hozzá? A mi Macedónia-élményünk ezzel az időn kívüli stavicai pillanattal együtt kerek.