Ma a Slovnaft füstje csap meg

Egyre ritkábban jutok el kies hazánk fővárosába, egykori diákéveim városába, ahol annak idején a mozijegy ára mellett nem csak egy könyvre futotta a heti szülői apanázsból, hogy az antikváriumok gazdagon olcsó kínálatáról ne is beszéljek.

De hát nemcsak a könyv, a kenyér és a bor, az életstandarddal együtt a standard kávé ára is emelkedett mindennel egyetemben. Már diákkoromban is épült-szépült Pozsony, de mindinkább az épülést érzékelték érzékelő szerveim: a légkalapács anapesztusi, de még inkább a rövid szótagolású, fegyverropogásszerű pirrichiusi üteme visszhangzott fülemben, amint a Krym kávéházban forró rumos teát szürcsölgettem.

„Nem úgy van most, mint volt régen, nem az a Nap süt az égen...” énekelhetnénk a Muzsikás együttessel. Bizony, sok épület, pártember, mozgalom, tömegszervezet épült le, át, fel vagy újjá.

Ugye, emlékeznek a kedves olvasók a nyugati külföldről behozott áruk bolthálózatára, a Tuzexre? Talán túlzás a hálózat kifejezés, nem volt ezekből olyan sok. Számomra maradandó élmény az, amikor anyukámmal főleg a húsvéti és karácsonyi ünnepek előtt szerét ejthettem a pozsonyi Tuzex élelmiszerüzlet meglátogatásának. Kellő bonhoz, a köznyelvben bonihoz kellett jutni, hogy az ember az importáruk boltjában vásárolhasson. Nem tudom, mennyit kóstált a szükségpénz feketepiaci ára, ez akkor még nem érdekelt, s mire érdekelt volna, megszűnt a pénznem.

Nos, kora reggel, hajnaltájt ültünk vonatra, hogy még nyitás előtt odaérjünk. Szombatonként hosszú sor kígyózott az üzlet bejáratától kezdve egészen a hatalmas épülettömb sarkáig. Szélcsendben kibírható volt az egy-két órás lassú araszolás, de volt úgy is, hogy esernyőt kellett nyitnunk, míg nem értünk az eresz alá. De mit nekünk eső és böjti vagy akármilyen szelek! Mindenki kitartott, s várta az üzlet elé jutás pillanatát, s a „mikor a kosarat a kezemben tartom...” című verssor valóra válását. Voltak, kik csehszlovák koronáikat még a bejárat előtt bonra válthatták. S az ernyedt nap kibukkanásával egyre közelebb kerültem édesanyámmal a bejárati ajtóhoz. A sor végén állván még a jellegzetes pozsonyi füstszagot, vagyis a Slovnaft olajfinomító bűzét éreztem, majd méterről méterre előbbre jutván ezt a bűzt felváltotta a pörkölt kávé, a rágógumik, a svájci csokik és a dohányáru különleges illatkeveréke. És mikor a kirakathoz értünk, már nem tűnt hosszúnak a várakozás, mert lekötötték figyelmemet a különös formájú dobozok, zacskók, üvegek. Gyermeki naivitásommal azt még felfogtam, hogy nem akármilyen üzletbe lépünk be rögvest – ahol a cukorkák is dobozban vannak, a rágók is másképp csomagoltak, legalábbis nem úgy, mint az akkortájt elterjedt rózsaszín Pedrók. Haragudtam is a nyugatiakra, a vad imperialistákra, hogy miattuk kell korán kelve Pozsonyba felutaznom, s még hozzá várakoznom arra is, hogy kosárhoz jutva bejussak. Másfelől a beavatottság, a bennfentesség, a kiváltságosság érzete kerített hatalmába, mikor a jól kivilágított, édes illatokat bőséggel árasztó üzlethelyiségbe, a kapitalista áruk szentélyébe léphettem. Szememet legeltettem az ízléses, formás csomagokon, betűztem a márkaneveket. Többször visszatértem kedvenceimhez, a jázmin és fahéj illatú teásdobozokhoz. Mielőtt távoztunk volna az íz-, szín- és illatkavalkádból, még egyszer mélyen beleszippantottam az édes levegőbe. Az utcára érve ezt váltotta fel a Slovnaft irányából érkező füstfelhő cukorrépa szaga.

Egész úton hazafelé a Tuzexben vásárolt dobozokat, csokikat szagolgattam, aztán ízlelőbimbóimat kellőképpen felajzván átadtam magam a háromszög alakú Toulborne nevű mézes, mogyoró ízű csoki élvezetének.

Pozsonyi diákként egyszer – akkor még nem tudtam, hogy utoljára – egy-két bonhoz jutva kivillamosoztam a kiváltságosok élelmiszerüzletébe. Igazán csak zsebpénzre való bon lapult zsebemben. Sokáig törtem a fejem, mit is vegyek? Nem a jázmin illatú tea győzött, sem a rágókat tartalmazó csomag, de még a Toulborne csoki sem, hanem egy nem akármilyen márkájú dobozos sör és egy barna csomagolású holland pipadohány. Fiatalság bolondság. De amikor a szlovák nemzeti felkelésről elnevezett téren az örökláng előtt belekortyoltam a sörbe és beleszagoltam az aromás dohányba, úgy éreztem, hogy szabad és boldog vagyok. Aztán tényleg eljött a szabadság euforikus időszaka: megnyíltak a határok, bezártak a Tuzex-üzletek. Nem kellett már dobozos osztrák sörért villamosozni. Azóta Pozsonyban járván az elképzelt Tuzex illata helyett a Slovnaft füstje csap meg csalhatatlanul.