ĺZLIK – NEM ĺZLIK

Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák.Barak László költő, a Csallóköz felelős kiadója:

Szeretem a lecsót. Az anyámé fenséges, amit magam főzök szintúgy. Ám néhai nagyanyám lecsójához foghatót, amióta a sors megfosztott tőle, nem ettem. Nyilván a hozzám való ragaszkodása, az irántam táplált szeretete is ott volt annak a régi fanyelű villának a hegyén, amikor még nála ettem… ĺgy vagyok a kovászos uborkával is, amit meg az anyám meg az apósom csinál a legjobban a világon. Kovászos uborka ropogós, friss libaszaftos házikenyérrel – mennyei! A minap meg az aludtej jutott eszembe. Töménytelen mennyiségben ettem gyermekkoromban. Most, hogy már vannak megint „magántehenek”, az anyósomat bíztam meg a gyártással. Mert csak házi tejből lehet az igazi aludttej.Kölyökként meglehetősen finnyás voltam, amiről a katonaság szoktatott le. Ahol aztán, lévén szakadatlanul éhes, a kirántott mosogatórongyon kívül mindent megettem. Azóta is így vagyok az evéssel. Azt a rettenetes zöldborsófőzeléket viszont, melyet a kassai ipari Garban utcai kollégiumának boszorkánykonyhájában kotyvasztottak, a mai napig utálom, habár étellel kapcsolatban a szóbeli utálkozást is elvből elítélem. Leendő műszaki értelmiségieknek, gépésztechnikusoknak készülő ifjakként „kazánlemez-főzeléknek” kereszteltük el azt a kulináris merényletet, mely a menza étlapján zöldborsófőzelékként szerepelt a hetvenes évek elején.