ĺzes történetek fűszeres körítéssel

„ĺme, apai nagyapám fűszertartója..Hodossy Gyula konyháját két kutyus vigyázza. A lógó fülű plüssebecske a tálalópulton, a gyermekkori kerámiakutya a konyhaszekrény polcán üldögél. A Lilium Aurum Könyvkiadó igazgatója otthonos, kiváló érzékkel berendezett lakásában több kedves családi emléktárgyat őriz. S mindegyiknek megvan a saját szívmelengető, bár olykor keserédes története. Ilyen emlékőrző a fali fűszertartó dobozka is a konyhában.

– Apai nagyapám bognármester volt, ő faragta a fűszertartót. Tizenhárom éves voltam, amikor lebontották Dunaszerdahelyen a szülőházunkat, és szinte minden odaveszett. Ezt a fűszertartót sokkal később találtam meg, rendbe tettem, megcsiszolgattam, belakkoztam... És természetesen használom is, ha főzéskor az ételek ízesítésére kerül a sor. Hodossy nagyapám a bognárműhelyt az édesapámnak, a kis családi szódagyárat pedig apu bátyjának szánta. Gyönyörű szép, formatervezett, csatos üvegekben volt a szóda, Hodossy Károly Szikvízüzeme dombornyomásos felirattal. Az ötvenes években, az államosítás idején kijött az üzembe a karhatalom, apám bátyjával ásattak egy hatalmas gödröt, s össze kellett törnie és beledobálnia a több száz szódásüveget. Majd két évtizeddel később, amikor fürdőszobát építettünk, a bátyám és én ástuk a ház mellett a szennyvízelvezetőt. És másfél méter mélyen csodálatos kincsekre, szebbnél szebb színes üvegcserepekre bukkantunk. Futottunk apánk elé, hogy kincsesbányát találtunk... Mire ő elsírta magát, és elmesélte, hogy mi történt. Az ő generációja soha nem bírta feldolgozni, hogy mindaz, amit az édesapja és a családja egy élet munkájával létrehozott, egyik napról a másikra értelmetlenül elherdálódott... Egyetlen épségben maradt szikvizes üveget találtam, itt van a polcon. A bognárműhelyt is be kellett csukni, a gyalupadoktól a fűrészekig széthordtak mindent. Maradt az üres, hatalmas szín, ahol gyerekkoromban ládákból és deszkákból építettem magamnak házikót. Oda vonultam vissza, ha rossz napom volt az iskolában, vagy valami sérelem ért. Volt benne konyha is, igen, majdnem olyan, mint az igazi. De a nagy, családi konyhában is jól éreztem magamat. Öt-hat éves lehettem, amikor a vasárnapi ebédet már én főztem meg magamnak. Figyeltem az édesanyámat, hogy mit hogyan készít, s ugyanazt megcsináltam külön, kicsiben. Kis lábasban kis levest, kis szelet rántott húst... És igencsak ízlett.

A család hogyan fogadta a korai önálló szakácskodásodat?

Megmosolyogták, eltűrték, megdicsértek. Jóval fiatalabb vagyok a két nővéremnél, nyolcéves voltam, amikor férjhez mentek. A bátyám hat évvel idősebb, mint én, s ez a lehető legrosszabb korkülönbség két cseperedő fiúgyerek között. Mert amikor a szüleim őt már elengedték, én még nem mehettem vele csavarogni... ĺgy azután nagyon sokat voltam egyedül. Ami nem azt jelenti, hogy magányos kisfiú lettem volna, rengeteg barátom volt. De megszerettem, és azóta is kedvelem az egyedüllétet. Persze, nagyon fontos, hogy közben tudjam, vannak, akik szeretnek. Vagy van az az egy, aki nagyon szeret. Mert különben igen fájdalmas lehet a magány.

... meg a borospalackos polc Az egyedüllét pihentető, és feltöltődésre, elmélyülésre alkalmas óráit általában azok keresik és tudják igazán értékelni, akik egyébként pörgős életet élnek. Akár csak te, aki a legsötétebb kommunista időkben létrehoztad az Iródiát, a pályakezdő szlovákiai magyar tollforgatók irodalmi műhelyét. Aki a rendszerváltás után újjászervezted a cserkészmozgalmat, majd megalapítottad a Lilium Aurum Könyvkiadót, ott bábáskodtál a Katedra folyóirat születésénél... De folytassuk inkább azzal, hogy a rengeteg elfoglaltságod mellett ma is szívesen odaállsz a tűzhely mellé...

Ez így van. Soha nem szerettem a tétlenséget. Az iródiás években a hatalom sorozatos támadásainak köszönhetően több munkahelyen is megfordultam. Voltam népművelő, éjjeliőr, betegápoló. Akkoriban Érsekújvárban éltünk, két apró gyermekkel, ezért létfontosságú volt, hogy legyen állásom. Ha az egyik helyről, mint politikailag megbízhatatlan egyént kitettek, azonnal igyekeztem másikat találni. Voltak, akik abban a helyzetben megtörtek, és mindent abbahagytak. Én azt mondtam, hogy rendben, majd megpróbálom a nekem adatott képességeket ugyanolyan haszonnal másutt kamatoztatni. Részint, mert eleve ilyen a természetem, másrészt pedig mert az akkori rendszer kihozta belőlem, hogy állandóan tovább és tovább lépjek. Mindegyik munkahelyemen szívvel-lélekkel dolgoztam, sőt javaslatokat, terveket készítettem, hogy hogyan lehetne ésszerűbbé és hatékonyabbá tenni a munkát. Volt, ahol ennek nem nagyon örültek, például amikor fél évig az autóbusz-vállalatnál az éjjeliőrök szalonnával, kolbászkarikákkal és vöröshagymával bélelt kenyerét ettem. Mert ott is kidolgoztam egy tervezetet, hogy kényelmesebb és hasznosabb legyen a sofőrök és az éjjeliőrök munkája. Láttam a főnökömön, hogy úgy néz rám, mint egy elmebetegre, hát olyan éjjeliőr még nem volt, aki javaslatokkal jön neki, hogy mit szervezzenek át... Igencsak nem vett komolyan, én meg igencsak dühös lettem emiatt, és elmentem az igazgató után. Azután szépen meg is történt a szerkezeti átalakítás. Mindenki jól járt, csak én nem. Mert továbbra is ugyanannyit kerestem, mint a többi éjjeliőr, viszont nappal is dolgoztam, mert a munkálatokat irányítani kellett... Később megszerveztem Csölösztőn a gyermekszanatóriumot, ahová úgy vettek fel betegápolónak, hogy maga az intézmény még nem is létezett. És nagyon büszke vagyok rá, hogy ma is ugyanúgy működik, mint ahogy annak idején beindítottam. Az avatóünnepségen kaptam is érte egy miniszteri kézfogást, de ahhoz a kézfogáshoz sem járt pénz. Ám mindig is azt tartottam, hogy abból a helyzetből kell kihoznunk a legtöbbet, amelyben éppen vagyunk. Bárhová vet is a sors, ott, azon a helyen kell megfelelnünk. Nem mások miatt, önmagunk miatt. Én úgy voltam boldog, azzal a sok munkával. Szerintem csak akkor találja meg az ember a boldogsághoz vezető utat, ha szeretettel végzi a munkáját. S hogy most már a kérdésedre is feleljek, a boldogsághoz – legalábbis rövid földi életünk alatt – a gasztronómiai élvezetek is hozzátartoznak. Fontos, hogy az ember szeressen főzni, és ne csak azért üssön össze valamit, mert jön haza a család, és mindenki éhes. Voltak időszakok az életemben, amikor valóban nagyon ritkán jutott időm főzőcskézni. Most is inkább csak a hétvégeken. De az idén például – életemben először – befőttet is készítettem. Hat üveg savanyúságot tettem el.

Hogyan jutott eszedbe befőzni?

Hát, belenéztem a hűtőszekrénybe, és ott volt a sok zöldség. Uborka, tök, paprika, paradicsom, hagyma, fokhagyma, szilva... Megenni lehetetlen volt, azt meg nem szerettem volna, ha elromlik, és ki kell dobni. Ezért vettem ecetet, konzerválószert, adagoltam hozzá némi fűszerkeveréket, feldaraboltam a zöldségeket, és befőztem. Nagyon finom vegyes savanyúság lett belőle. De egyébként bármilyen házimunkát szívesen végzek, mosok, vasalok, takarítok... Mindent, amit kell. Szeretem magam körül a rendet, szeretem megadni mindennek a módját. Ez számomra életrecept. Főzni viszont, bár több szakácskönyvem is van, nem receptek szerint főzök. Ez olyasmi, mint a versírás. Az ember olvas másoktól is verset, de amikor önmaga írja, akkor nem veszi elő a József Attila-összest... A vasárnapi húslevest általában én szoktam megfőzni az egész családnak. A két nagyfiam szerint – Zoltán másodikos építész egyetemista Pozsonyban, András az idén végez Galántán, Tóth Lajos magángimnáziumában – az enyém a legjobb húsleves a világon. A hús és a csont, legalábbis ha disznóhúsból készül a leves, a saját malackámé. Most, így karácsony környékén itt a disznóvágások ideje. Mindig nagyon szerettem disznótorba járni, s ezért az utóbbi időben magam is rendezek disznóölést. Van egy barátom, akivel megvetetem a disznót, majd leöljük, és elkészítjük a hagyományos disznótoros ételeket. Bármilyen munkát elvégzek ilyenkor is. Lemosom, pörzsölöm, vágom a húst, töltöm a hurkát, a kolbászt. A hús kétharmadát persze elosztogatom, a maradékot pedig alkalmanként elkészítem a családomnak és a barátaimnak. Szoktam baráti vacsorákat rendezni, azt is nagyon élvezem. Szombaton reggel nekifogok a főzésnek, elkészítem az ételeket, és szépen megterítek, ahogy azt kell. Amikor este hatkor megérkeznek a vendégeim, elfogyasztjuk, amit éppen főztem, felbontunk néhány üveg bort, és beszélgetünk, szórakozunk. A bor is hozzátartozik a mulatsághoz. Nekem sajnos nincs olyan pincém, ahol hosszabb ideig tárolni lehet, ezért a konyhafal felső részén körberakattam egy borospalackos polcot. Mert gyakran kapok ajándékba egy-egy borkülönlegességet, és én magam is szoktam vásárolni, ha elutazom valahová. De mivel itt a lakásban meleg van, és sok a fény, a borok elromlanak. Pontosabban elromolnának. Ezért aztán körbeisszuk a polcról. Vagyis nem válogatunk, hogy a kedves vendég melyiket szeretné megkóstolni, hanem a legrégebbi bort kóstoljuk meg legelőször. De az a beszélgetés elején említett csatos, szikvizes üres palack minden zamatos bort tartalmazó üvegnél fontosabb a számomra. Annak állandó díszhelye van a polcon. És ahogy a többi családi emléknek, az életemben is.

Húsleves Hodossy Gyula módra

Levesbe való disznó- vagy csibehúsra van szükség, de marhahúst is teszek mindig hozzá. Zöldségek: sárgarépa, petrezselyem a zöldjével együtt, karalábé, zeller, kelkáposzta, karfiol, paradicsom, paprika, hagyma egészben, 2-3 gerezd fokhagyma, 1 db cseresznyepaprika és mindig teszek hozzá 1-2 db burgonyát is.

Fűszerek: bors, köménymag, só, vegeta, kari, gyömbér, sáfrány, szegfűszeg, szerecsendió. Ezt mind beleteszem a kuktába, felöntöm vízzel és egy gyönge másfél óra alatt elkészül az ízes, illatos leves.