Leküzdheti félelmét a daganatos beteg

Bár minden beteg más, gyakran tapasztalom, hogy az első reakció a sokk, amire mindenki másképpen reagál. Van, aki úgy érzi: összedőlt a világ, van, aki sírógörcsöt kap, van, aki túl józanul és észszerűen kezd gondolkodni, és az első útja a bankba vezet, hogy rendezze pénzügyeit. Ez az a pillanat, amikor a betegnek minden megbocsátható, hiszen a helyzet, amibe hirtelen belekerült, életveszélyes is lehet. Nem lehet rá felkészülni. Egyik betegem ezt így fejezte ki: „Nem vártam, bár vártam.” Tapasztaltam, hogy a diagnózis közlése olyan súlyos helyzet, hogy mindenki viszonylag pontosan emlékszik rá. Legtöbben azt is tudják, mikor és ki közölte velük, hogy rákjuk van. Az ezután következő körforgás – kezelés, műtét, rehabilitáció és még sok minden más, ami az életben először történik a beteggel – ellenére a rákkal való első találkozás emléke örökre megmarad.

Viszonylag kevés idő telik el a diagnózis közlése és a kezelés megkezdése között. A beteg gyorsan bekerül a standard kezelési folyamatba: műtét, kemoterápia, radioterápia, hormonterápia. Megváltoznak a szokások, a viselkedési szabályok. A folyamat vége sokszor reménytelenül távolinak tűnik.... Fel lehet erre készülni? Ha igen, hogyan?

Elméletileg fel lehet rá készülni. Körülbelül tudja a beteg, milyen műtét vár rá. Ám előfordulhat, hogy operáció közben előreláthatatlan körülmények adódnak, és például egy kis hegre számít, s csak ébredés után veszi észre, hogy egyik emlőjét eltávolították. Vagy a vastagbélműtét után tudja meg, hogy kivezették a végbelét, ami természetesen – legalábbis az elején – gyökeresen megváltoztatja az életét. Bár azt már mindenki tudja, hogy a kemoterápia után kihullik a haj, gyakran találkozom azzal, hogy a beteg reménykedik: vele ez nem történhet meg, neki nem hullik ki a haja. Ha nagyon kitart reménye mellett, óriási csalódás éri, amikor azt tapasztalja, hogy neki is csomókban hullik ki a haja. Ez a helyzet az egész család életén nyomot hagy. Nagy felelősség hárul a partnerre, aki még jobban aggódik a családért, a szeretett személyért.

Az orvos szemszögéből mi a jobb: az úgynevezett jó beteg, aki passzív, szófogadó, semmit nem kérdez, vagy az aktív beteg, aki mindenre kíváncsi, s ha valamit nem ért, megkérdezi?

Minden az orvos temperamentumától és személyiségétől függ. Általában jobban lehet dolgozni a tájékozott beteggel, aki nyitott  a kezelésre. A tudatlanság vagy az orvos iránti bizalmatlanság hatására előfordulhat, hogy a beteg elutasítja a kezelést és alternatív megoldásokat keres.

Milyen az ideális beteg-orvos kapcsolat?

Személyes. Bizalmas. Az orvos sokszor nincs könnyű helyzetben: a beteggel kellemetlen dolgokat kell közölnie, például azt, hogy romlottak a véreredményei vagy hogy nem tudják, hogyan folytassák a kezelést. Mindezt bizalmas légkörben lehet csak megbeszélni, nem pedig szorongva, az idő szorításában. Sajnos a valóság az, hogy a daganatos betegek száma sokkal gyorsabban növekszik, mint az onkológusok száma, és ez feszültséghez, szorongáshoz, idegességhez vezethet a betegek, időhiányhoz pedig az orvos részéről.

Amikor véget ér a több hónapos kezelés, a beteg a megszokott otthoni környezetben van, mégis fél, hogy visszatér a  betegség, fél a társult diagnózisoktól, a mellékhatásoktól, az újonnan kialakuló betegségektől... Néha az egyszerű megfázás, emésztési zavar is félelmet kelt. Mit ajánlana ez ellen?

Ismét azt kell mondanom, hogy minden ember más. Van, aki nem beszél a betegségéről, még véletlenül sem hozza szóba. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem gondol rá. Van, aki beszél róla, sőt úgy érzi, valamit tennie kell, ezért valamelyik szervezetben vagy olyan társaságban kezd el dolgozni, ahol daganatos betegek vannak. A mindenütt jelen lévő félelem érthető. A daganatos beteg fél kimondani, hogy „gyógyult vagyok”, nehogy a betegség visszatérjen. Akinek rákja van, valójában életveszélyes helyzetben van, s ez mindenkit megvisel. Néha az egyszerű náthát is halálos betegségként éli meg, de utána azt mondja, hogy a kemoterápiát, a radioterápiát vagy a műtétet is túlélte, így valószínűleg a náthát is legyőzi.

A testi és lelki problémák enyhítésében a család rendkívül fontos szerepet játszhat, de a túlzott együttérzés és empátia nem árthat?

Mindig sérül a családi élet, ha valamelyik tagja megbetegszik. Fontos, hogy ki a beteg családtag: az apa, az anya, a gyerek vagy a nagyszülő. Mindenki saját stílusának megfelelően igyekszik megélni a helyzetet. Még magának a betegnek sem csak egyetlen érzése van. Néha azt gondolja, hogy mindent le tud győzni, máskor viszont rosszullét gyötörheti és még a legszemélyesebb művelet elvégzéséhez is segítségre van szüksége. Fontos, hogy megértsük a beteget, és megfelelően reagáljunk aktuális szükségleteire. Ha figyelünk rá, ő maga mondja meg, hogy az együttérzés vagy empátia meddig kellemes számára, s mi az, ami már ingerli, ami kellemetlen.

A rák okozta stressz hosszú ideig tart. Melyek azok a módszerek, amelyekkel ezt a hosszú folyamatot le lehet rövidíteni?

Sok olyan tevékenységi forma van, ami segít elfeledtetni a betegséget. Sok függ attól, hogy az ember mivel foglalkozott a betegség előtt, mi szerzett neki örömet. Van, aki olvasni szeret, van, aki kertészkedni vagy a barátokkal találkozni. Fontos, hogy megtanuljon a betegséggel együtt élni. Arra is van lehetősége, hogy segítséget kérjen vagy igénybe vegye a pszichoterápiát. A betegek gyakran érzik úgy, hogy változtatniuk kell életükön, úgy gondolják, hogy a betegség jelzés volt,  hogy valamit másképpen kell tenniük. Ám gyakran maguk sem tudják, hol és hogyan kezdjék el. Ilyen esetben hasznos lehet a pszichológus segítsége és támogatása.