Láncra fűzve

– Beszélni óhajt velem? – kérdezte.

Daniel – mondta az asszony, tenne nekem egy nagy szívességet? Kísérjen el ma este a hangversenyre... Rubinstein játssza Chopin Prelűdjeit, és úgy örülnék, ha maga mellett ülve hallgathatnám... Három hónapja már, hogy egyetlenegyszer sem mentünk el este együtt.

Három hónapja már – válaszolta Daniel bosszúsan –, hogy nem kért meg erre.

Azért nem kértem, mert a viszszautasításai megalázókká váltak. Megfogadtam, Daniel, hogy nem ajánlom fel többé a társaságomat, és megvárom, amíg maga fejezi ki ez irányú óhaját, de ma reggel Anne, akinek jegyet vettem magam mellé a hangversenyre, telefonált, hogy beteg. Két órája keresek hiába valakit, aki eljönne velem helyette... Bevallom, nevetségesnek és szomorúnak tartom, hogy egy üres szék mellett töltsem az estét.

– Szóljon valamelyik férfiismerősének – mondta Daniel.

– De hiszen tudja, megesküdtem, hogy soha nem megyek este sehová más férfival, csak magával.

– Micsoda fogadalmak! – szólt Daniel.

Gondolkodott egy ideig, majd habozva folytatta: – Ide figyeljen, szeretnék a kedvére tenni, de más kötelezettségeket vállaltam. Megpróbálok megszabadulni tőlük. Ha meg tudom tenni, elmegyek magával a hangversenyre.

– Igazán kedves – válaszolt az asszony.

– Ó! Semmit sem ígértem – szólt Daniel zsémbesen. – Csak annyit mondtam, hogy megpróbálom.

Átment a dolgozószobájába és fölhívta Béatrice de Saulgesot, aki néhány hete a barátnője volt, és akit az érett férfi ügyetlen szenvedélyével szeretett.

– Maga az? – kérdezte Daniel félhangon. – Mondja csak, fennáll az a megállapodásunk, hogy ma este együtt megyünk el valahová? Nem fog engem cserbenhagyni az utolsó pillanatban, mint a múlt héten?

– Ó! De unalmas ember maga! És milyen ügyetlen! Pedig tudja, csak akkor érzem jól magam, ha utolsó percben dönthetek. Minden örömömet el akarja rontani.

– Elnézést kérek! Éppen ellenkezőleg! Mióta ismerjük egymást, csak azt tapasztalhatta, hogy tiszteletben tartom a szeszélyeit. De tudnom kell, mi a terve ma estére, mert magamnak is választ kell adnom.

– Szörnyű egy ember!... Fogalmam sincs róla... Ide figyeljen, hívjon föl egy óra múlva... Megpróbálok addig dönteni.

Daniel felesége a reggeli alatt megkérdezte a férjét, számíthat-e rá este. A férfi némileg ingerülten azt válaszolta, hogy még nem tudja, mert még nem volt ideje telefonálni. Béatrice de Saulges pedig éppen Pierre Pradier-t hívta, azt a képviselőt, akivel Genfben találkozott, és akit szeretett.

– Maga az, Pradie? – kérdezte. – Ó, nem... Maga az, Drouet kisasszony? Pradier úrral szerettem volna beszélni... Nem, ha nem akarja, hogy zavarják, hagyja békén... nem, dehogy, nagyon is értem... Különben is megharagudna... Csak azt akartam tudni, fennáll-e még, hogy értem jön ma este, és elvisz az éjszakai ülésre... igen? Föl van jegyzeve a naptárába? Biztos, hogy nem fog programot változtatni, mint tegnap este?... Nem tudja... Igen.... Természetesen.... Szóval eddig még nem mondott semmit!... Köszönöm, Drouet kisasszony... Viszontlátásra...

Amikor egy kicsit később Daniel telefonált, a szobalány azt mondta, hogy de Saulge-né nagyon sajnálja, de nem fog ráérni este, mert egy családi vacsorán kell résztvennie. Daniel elment megnézni, hogy a felesége még otthon van-e. Az asszony a díványon feküdt. Olvasott.

– Drágám – szólt a férje. – Nagyon boldog vagyok, szabaddá tettem magam. El tudom kísérni, ahogy óhajtotta, ma este a hangversenyre.

– Milyen jó ember maga! – válaszolt az asszony. – El vagyok ragadtatva.

– Hát még én! – szólt a férj.

Amikor Daniel kiment a szobából, a felesége hosszan elmélázott. Súlyos szemrehányásokat tett magának azért, hogy rosszul ítélte meg Danielt.

Rayman Katalin fordítása