Küzdelmek az akadóban

Ilyen igazi ősvadonra bukkantam nemrég a főváros közelében, a Duna egyik nagy holtágában. Ami tulajdonképpen tó, hemzseg is a nép a parton így nyáridőben. Csak a tó vége csöndes, ahol szinte erdőt alkot az elárasztott, égnek meredező facsonkok rengetege. Szerencsére a horgászok is mellőzik ezt a horogszaggató dzsumbujt. Mi pedig éppen ide igyekeztünk az enyhülni estefelé sem akaró kánikulában, éjjeli pecára készülve. Célhalunk a ponty és a harcsa volt, bár ilyen helyen bármi jöhet. Néhány nappal ezelőtt hatalmas aranyhasúakat láttam a fatörzsek és gallyak közt forogni; szinte földbe gyökerezve néztem, amint egy csapat tőponty szó szerint legelészett a felszínen. Legalább hat-nyolc kilósak lehettek. A látvány roppant izgató, ám az emberben a kétség is azonnal felmerül: hogy lehet innen kiimádkozni egy-egy nagyobb halat?

Zsinórszaggató kirohanás

Lerakodtunk egy ígéretes helyre, és beetettünk. Minden eshetőségre készen fogtunk néhány tucatnyi kishalat, bodorkát, küszt, sügért vegyesen. Hátha beindulnak a süllők. Aztán esőgilisztával, kukoricával csalizva bedobáltuk az úszós szerelékeket, és vártuk az estét. Alighogy besötétedett, megéledt a víz. Az első kapásokra sem kellett soká várni, bár ponty helyett csak sügerek és keszegek ízlelgették a horgokat. Ekkor nagy elhatározással feltűztem az egyik horogra a nálam levő egyetlen szál nadályt. (Ha tud valaki Pozsony környékén nadályt, kérem, szóljon, hálám nem ismer határt.)

A siker nem is maradt el. Egymás után kapkodtam ki a harcsákat – sajnos, kicsiket. A legnagyobb is alig verte az egy kilót. Természetesen visszanyerték a szabadságukat. Akadt köztük, amelyik sárga bojligolyót köpött ki a parton, ami arról árulkodott, hogy ezen a holtágon is dívik a bojlis pontyozás. Hanem ki tudja, miért, mindenre gondoltam, csak a lényegre nem: ahol kis harcsák sorjáznak, ott nagy is jöhet, ajánlatos lenne lecserélni a huszonötös zsinórt. Jött is. Úgy éjfél felé kis imbolygás után elmerült az úszó. Bevágtam, és úgy maradtam. A harcsa – mert valószínűleg az volt – egyetlen másodperc alatt szakított. Ahogy mondani szokás: közöm se volt hozzá. A nagy hal első kirohanása mindig vehemens, én is csak annyit éreztem, valami be akar húzni a vízbe, aztán csett! Szomorúan néztem a fityegő zsinórt, s a víz alatt kísértetiesen foszforeszkáló, imbolyogva távozó úszót. Csak magamat hibáztathattam. Fogtam néhány tíz kiló alatti bajszit, tudom, milyen erővel húznak. Ezt nem lehetett egy lapon említeni velük.

Ugyanott, ugyanúgy

Az első éjszaka után megtáltosodtam. Másra sem tudtam gondolni, mint a nagy harcsákra. Alig vártam, hogy újra kimehessek, de most már jóval erősebb szerelékkel. Egy hét múlva nyílt alkalmam kipróbálni az ügyességem. Ezúttal vakációzó fiammal mentem ki, aki nagy bánatomra nem horgász, de kiválóan tud orosz klasszikusokat olvasni mögöttem a nyugágyban. Én is bedobtam a klasszikust: esőgilisztát (piócát most sem sikerült szereznem) úszóval. A másik szerelékre ugyanaz került, de ötvenes zsinórral, duci úszóval, a 3/0-ás horgon öklömnyi gilisztagombóc tekergett. Fiam a fejlámpát elorozva adta át magát Dosztojevszkijnek, én pedig rafináltságom boldog tudatában vártam a kapást. Ami tizenegy tájban meg is érkezett. Természetesen a gyengébbik szereléken. Nem az ötvenes zsinórt választotta, ismét a huszonötös kellett neki. Először imbolygott, majd levágódott az úszó, én meg bevágtam. Az eredmény: durranós szakítás. Feljajdultam. Ez nem lehet igaz! Ilyen erőt akkor éreztem utoljára, amikor két éve a Kis-Duna holtágán bolognai botomat törte derékba egy húszkilós körüli ponty. Mert ponty volt, kétségtelenül, s úgy indult el a beszippantott csalival, mint egy rakétamotorral felszerelt vaskályha. Tökéletesen sikerült elbénáznom! Jött még pár kölyökharcsa, de ettől fogva az egész peca egy hajítófát sem ért, ráadásul az árnyék is elfogyott előttünk; éjfél előtt pakoltunk, s hazamentünk.

A remény hal meg utoljára

Lapoztunk párat a naptárban. Ismét barátommal jelentem meg a tett színhelyén, ha lehet, még nagyobb reményekkel. Igaz, ezúttal sem volt piócánk, a hosszú hőség miatt harmatgilisztánk sem, csak trágyagilisztánk, igaz, azok vaskosak és virgoncak. Sebaj, megteszi. Hanem most meg az időjárás kavart be. Már este érezni lehetett a lehűlést, még a szúnyogoknak sem ízlett a vérünk, éjfél felé aztán olyan kutya hideg lett, hogy jobbnak láttuk a hálózsákok menedékébe merülni, ahonnan csak az orrunk hegyét dugdostuk ki. Ráadásul a hold olyan eszeveszettül sütött, hogy nappali fény áradt szét a holtág fölött. Nesze neked kánikula, langyos éjszaka, botvivős kapások!

Azért némi sikerélmény is akadt. Az egyik imbolygós, majd lecuppanós kapásnak bevágva úgy szánkázott ki egy kilós compó a hínár fölött, mint egy rakéta. „Nicsak! – rikkantottam. — Ezt nézd meg, komám! Mikor láttál ilyen szép compót?” Később megjött az öccse is. Nem gondoltam volna, hogy ebben a vízben ilyen szép cigánypontyok élnek. Olajzöld színük, hibátlan pikkelyzetük, formás testük révén a compó talán az egyik legszebb, ám sajnos, egyre ritkább halunk. Örömöm azért nem volt parttalan, mert a két legutóbbi pecázás emléke ott fészkelt bennem kitörölhetetlenül. Fel is raktam egy jókora bodorkát, bár nem nagy meggyőződéssel. Ilyen hirtelen időváltozásban nem eszik a harcsa, a ponty még kevésbé. Lehet, hogy ezúttal rendes kapásom se lesz? Rászóltam. Hajnal felé meggémberedve ébredtem. Nézem az órám: negyed öt. Egye fene, megyek pergetni, hátha több sikerrel járok. Nem jártam. Pedig minden zeget-zugot bejártam, minden fa környékét végigsimogattam woblerrel, kanállal, körforgóval. Mire visszatértem a haverhoz, dőlt rólam a verejték.

Csukafinálé

Hanem, nézek oda, valahogy furcsán bukdosik a kishalas szerelék vaskos úszója, amit jó ideje figyelemre se méltattam. Mozdítom, huzigálok a zsinóron, elmerül az úszó, s elindul jobbra, a kevéske nád felé. Hoppá, állítom meg. Ez meg egy csuka! Méltatlankodva szaltózik egyet, majd befúrja magát a hínárba. Azért csak kiügyeskedem valahogy, a haver megmeríti, kisvártatva a parton dobálja magát. A horog épp csak a szája szélébe akadt, kész csoda, hogy nem verte le magát. Nem éppen kapitális példány, olyan másfeles lehet. A dolog annál meglepőbb, hogy csukarablásnak nyomát se látni, abszolút csendes a víz, csak a kishalak gyűrűznek a felszínen a felkelő nap ragyogásában. Ismét végigjárom a partot, be-bekukkantok a fák között, hátha megpillantom a nagy pontyokat, ám ezúttal nyomuk veszett. Talán lementek a Nagy-Duna kövezéseire tapadó kagylók közt csemegézni. Nagyon rigolyás állat a ponty, ezerszer megfogadtam, hogy lemondok róluk, és inkább a rablóhalazást részesítem előnyben. De ha az ember megpillant egy jókora példányt kivágódni a víz fölé, vagy az úszója közelében megjelenik a turkáló pontyot eláruló buboréksor, gyorsan elfelejti a fogadkozást. Mindent egybevetve: csodálatos ez a holtág, s alig várom, hogy újra összeakadjak egy nagy bajszival, zsinórszaggató öreg ponttyal.