Kivégezték volna a tudós elvtársakat, ha nem jön össze a szovjet atombomba

A szovjet forradalom harmincadik évfordulójának előestéjére időzített nyilatkozatnak Nyugaton nem sok hitelt adtak, egészen addig, amíg 1949. augusztus 29-én végre nem hajtották az első sikeres szovjet atomrobbantást. A bolsevikok már közvetlenül hatalomra jutásuk után, 1918-ban rádiumkutató intézetet hoztak létre Leningrádban, amelynek vezetője a világhírű fizikus, Abraham Joffe lett. Itt kezdte pályafutását 1925-ben az akkor még csak 22 éves Igor Kurcsatov, aki idővel a szovjet atomkutatás vezéralakja lett. Kurcsatov egyik első szovjet tudósként kezdett atomfizikával foglalkozni, ő felügyelte az első szovjet ciklotron (részecskegyorsító) építését is. A szovjet tudósokat már az 1930-as években foglalkoztatta a nukleáris láncreakció lehetősége, amelyet 1932-ben Szilárd Leó vetett fel és a német Otto Hahn valósított meg hat évvel később. A szovjet tudósok 1940-ben előterjesztést is készítettek esetleges katonai felhasználásáról, de ezt elfektették, egy évvel később pedig a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Egy neves szovjet fizikus, Georgij Fjodorov 1942-ben a láncreakcióval kapcsolatos amerikai, angol és német közlemények elmaradásából arra következtetett, hogy ezek a hatalmak szuperfegyveren dolgoznak, ezt szigorúan titkos levélben Sztálinnak is megírta. A mindig gyanakvó generalisszimuszt elgondolkodtatta a dolog, ezért elrendelte a szovjet nukleáris program beindítását, vezetésével Kurcsatovot bízták meg. Ő kíméletlen tempót diktált magának és munkatársainak, ezért nevezték el „generálisnak”. (Kurcsatov a munka kezdetén megfogadta, hogy nem borotválkozik, amíg sikerrel nem jár. Excentrikus arcszőrzetét később is megtartotta, ezért „szakállnak” is nevezték munkatársai.) Intézeteket szerveztek, kiépítették az ipari bázist, a program azonban ténylegesen csak azután gyorsult fel, hogy az amerikaiak 1945 augusztusában ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. A program felügyelete ekkor közvetlenül a kommunista párt legszűkebb vezető testületéhez, a Politikai Bizottsághoz került. A munkába bevonták a Vörös Hadsereg által a megszállt Németországból „importált” tudósokat, s a hírszerzés is értékes információkat szállított az amerikai Manhattan-tervről. Ennek forrásai részben a beépített ügynökök voltak, részben pedig tudósok, akik anyagi indíttatásból vagy lelkiismereti okokból osztották meg ismereteiket a szovjetekkel. Az amerikaiak atommonopóliumuk elvesztése után persze lázasan keresték a felelőst, akiket az 1953-ban kémkedésért kivégzett Rosenberg házaspárban találtak meg. A vádak igazát a mai napig sem sikerült tisztázni, de az biztos, hogy valaki más is adott át információkat, miként az is, hogy Kurcsatovék e segítség nélkül is sikerrel jártak volna, de jóval később. Számos logisztikai problémát kellett leküzdeniük, kezdetben a németektől lefoglalt uránércet használták, de 1946 tavaszára már 45 tonna urán és 450 tonna különlegesen tiszta grafit állt rendelkezésükre. Októberben üzembe helyezték az első atomreaktort, szenteste végezték az első kísérletet a szabályozott láncreakcióval. Kurcsatov csapatának 1947-ben két különböző módszerrel sikerült egészen kis mennyiségű, hasadóanyagként használható 239-es plutóniumot előállítania. Az első szovjet atombombát 1946-ban kezdték építeni, működési elve megegyezett a Hirosimára ledobott amerikai fegyverével. Az Első Villám fedőnevű (az amerikai hírszerzés által Sztálinra utalva Joe bácsiként emlegetett) 22 kilótonnás bombát a legnagyobb titokban szállították Szemipalatyinszkba, és 1949. augusztus 29-én robbantották fel. A jellemző korabeli legenda szerint a bombán dolgozó tudósok elismerését az esetleges kudarc esetén kiszabott büntetéseknek megfelelően osztották: akiket kivégeztek volna, azok a Szocialista Munka Hőse kitüntetést kapták, akiket „csak” börtönbe küldtek volna, azok a kisebb presztízsű Lenin-rendet vehették át.