Királyi ebéd

Bármennyire divatosak is manapság a sertéssültek, a disznótoros vacsorák és a disznóhúsból készült finom füstölt falatok, eleink nem kedvelték igazán, és talán vallási okokból sem ették a sertéshúst. Az ősmagyarok bizony kelet felől vándoroltak a népek tengerében, és vallásukat, szokásaikat, beleértve az étkezési hagyományokat is, nagyon sokáig megtartották. Különösen a disznóhús fogyasztásának tilalma tartotta magát, pedig, ugye, milyen magyaros ételnek hisszük manapság!

Az igazság az, hogy új szomszédainktól, a szláv népektől tanulták meg őseink enni, és apránként rákaptak a füstölt, sózott sertéshúsok fogyasztására. Kézenfekvő, hogy a hurka, a sonka, a kolbász és a szalonna szavunkat a szomszédos szlávoktól kölcsönöztük, s annyira meghonosodtak nyelvünkben, hogy manapság már senki sem gondol eredetükre... Ámde lássuk a királyi ebéd történetét!

Nos, történt egyszer – de valóban megtörtént –, hogy Zápolya, azaz Szapolyai János magyar király, meghívta udvarába a nyakas magyar érseket, az esztergomi egyházfőt, Várday Pált. Zápolya sok-sok rigolyáját feljegyezték a krónikások, erényei közé tartozott azonban az a tény, hogy nagyon jó és kitartó vadász volt, szerette a vadat, szeretett vadászni, és tisztelte a természetet. Most azonban ott tartunk, hogy az érsek megérkezett a királyi udvarba, ahol már nagy pompával készültek az ebédhez. A krónikások feljegyezték, hogy a király rendelkezésének értelmében csak disznóhúsból készült ételeket szabadott felszolgálni. Az első fogás sertéssült volt vöröskáposztával, második fogásnak disznópecsenyét hoztak fűszeres mártással, harmadszorra malachús feketebors-lében került az asztalra, és végül fokhagymás kocsonyával fejezték be az ebédet. Evés közben János király – nagyon nagyétkű ember volt, ami látszott is termetén, jó étvággyal és sokat fogyasztott a finom falatokból –, vaskos, finoman szólva póri tréfáival szórakoztatta, vagy inkább ugratta az érseket, és kedvesen, szívélyesen kínálgatta a pompás étkekkel. Várday érsek azonban semmihez sem nyúlt, nem fogyasztott a disznóságokból, éhen ült az asztalnál. Amikor a király már megunta a tréfálkozást, és látta, hogy a nyakas, konok ember eleget szenvedett, így szólt hozzá: – Érsek uram, olyan természeted van, mint a töröknek, hogy nem szereted és nem eszed a disznóhúst – és kappanhangján elégedetten kacarászott. Erre a megalázásra az érsek keményen visszavágott: – Igen! Felségeden viszont meglátszik, hogy más vér csörgedezik ereiben, mert nem szeret egyebet, csak a disznóhúst, a szalonnát meg bicskával, kézzel eszi, fogyasztja és falja. Ha már ebédre hívott, legalább egy tál vadhúst vagy baromfit rendelhetett volna az asztalra!