Kinyílik az aranykapu

Tapad a folklór: a huszadik század fontos eseményeinek is megszülettek népköltészeti változatai, s miután sose jegyezték fel, hanem gyakran inkább még tiltották is őket, főleg szájhagyományban maradtak fenn. Mint azok a karórák, amelyek miatt a Reichstag tornyára győzelmi zászlót kitűző szovjet katonaképet újra kellett fotózni: a kész felvételen fedezték föl ugyanis, hogy a zászlót emelő kézen karórából kettő is mutatja a világtörténelmi perceket. De állítólag még e képek előtt készült egy legelső változat is, amelyen egy lengyel katona emelte először Berlin fölé a győzelem zászlaját. Na, ezt azért mégse, mordult a katonai cenzor... És előkerítettek egy szovjet-orosz katonát, aki hozta reprízben a szcénát.

Mindez hiábavalóság volt, semmi több. A Szovjetunió a békét elvesztette. Kilőtte a Holdba, beleötvözte a föld-föld és miegyéb rakéták fémszerkezeteibe. Békénket elkoptatták a bevonulások, amelyekkel a szövetségeseivé kényszerített országokat tartotta féken. Az élhető hétköznapok lelki és anyagi eszközei mentek a hadakat terelő juhász tápszereibe. Nem is lehetett volna másképp. Hogy a Vörös téri nagy bemutatókon rakéták helyett Rakéta porszívók vonultak volna fel? Lánctalpasok helyett szerelmespárok? Lehet, hogy jobban jártunk volna.

Ki kellene egyszer számítani, hogy a néhai szovjet–csehszlovák határon csak a 342-es szelmenci határszelvényben mibe került a vasfüggöny fenntartása! Nem lehetett volna-e csupán abból a pénzből újjáépíteni az ikerfalu mindkét oldalát? A tábornokok már nagyon sok pénzt elpazaroltak, de ehhez képest még mindig kecsegtetően magas, további pazarlásokra csábító fizetéseket kapnak. Ha minden kilőtt golyó után adót kellene fizetniük, kétszer is meggondolnák a pufogtatást. E dolgok azonban, sajna, éppen fordítva működnek ma is.

A háború után, a friss történelmi tapasztalatok birtokában is fordítva működtek, amikor a Szovjetunió létrehozta a Varsói Szerződést, amely szuperhatalomnak látszott, de nem volt az; 1991. március 31-i felszámolása óta pedig fantasztikus dolgok történtek! Például amerikai katonák állomásoznak az egykori Szovjetunió területén. Egy magyar újságban arról lehet írni, hogy a Reichstag tetején a szovjet katona hány karórát hordott... Egyúttal pedig alanyai lettünk a soron következő nagy történelmi kísérletnek: az egyközpontúvá lett világ hiperhatalma, az Egyesült Államok, hogyan tűri, hogyan viseli el saját demokratikus korlátait?

De hogy Kis- és Nagyszelmenc közül eltűnjenek egy bukott világ díszletei, az, úgy látszik, még annál is fantasztikusabb, minthogy az egykori szovjet határon amerikai katonák lépjenek át. Most hát, ott vannak ők is – tőlünk, Nyugat felől nézvést – e vasfüggöny mögött... Amelynek belső és külső körei a hidegháborúban elzárta egymástól két világot.

A vasfüggönyön keresztül nem működött kishatárforgalom. Ez a lehetőség eszükbe se juthatott azoknak, akik közvetlenül a vasfüggöny takarásában éltek. A változás jele, hogy e régi lakók új utakra merészkedve petíciókban tiltakozva követelik: nyissanak határátkelőt a falujukban. A biztató változás jele volt az is, amikor az elutasítást nem rendőr, hanem a postás vitte ki. De még nagyobb változás, hogy a nem már a múlté. Elhangzott már az igen! A pozsonyi meg a kijevi kormány már egyetért abban, hogy nyíljék Szelmencen határátkelő. Ellenben változatlanul ott állunk ma is a szögesdrótok előtt, megtorpanva Euroszelmenc átjárhatatlan határvonalánál, s bámulunk át Európának – és a történelmi Magyarországnak – abba a részébe, amelyik nem tartozik az Európai Unióhoz. Régóta állunk azon a helyen. Régóta küzdünk azért, hogy a sztálini vasalkotmány eltűnjék onnan, a két Szelmenc zsákutcaléte végetérjen, s az élet számára megnyíljon a kapu.

Nem kizárólag a – szelmenci – magyarokért folyik ez a küzdelem, hanem a szlovákokért és az ukránokért is. Azért, hogy e két nép gyermekei megszabadulhassanak attól a szomorú foglári kötelességtől, amely joghatóságuk alá tartozó, rabtartó szögesdrót- kerítést őriztet velük. A politikában a látszat is fontos, és az a helyzet, hogy a szögesdrót szögesdrótnak látszik. Meg az uniós Nyugat-Európa népeiért is küzdünk – bár ők, elég baj, ritkán olvassák a Kárpát-medencében született újságcikkeket –, mégpedig azért, hogy senki se bizonyíthassa rájuk, arannyal futtatják a rácsokat, s ugyan csillogóbbnak látszik minden, de a régiben marad.

A vasfüggöny légmentesen zárt. Az ugyancsak légmentesen záró arany vasfüggöny nem szakítás a régivel. Az átjárhatatlanság több mint félévszázados rossz gyakorlatával, egy rossz európai gyakorlattal, a hidegháború örökségével való szakítást a kishatárátkelő(k) megnyitása fogja jelenteni. Csak ez lehet a választóvonal a régi és az új között. Csábító lehetőség a politikusoknak is, hogy a szlovák–ukrán határon munkálhassanak ki egy olyan modellt a kishatárforgalomra, ami az Európai Unió több ezer kilométer hoszszú külső határán mindenütt működni tud. Csábító a lehetőség Ukrajna számára is: a könnyítések megteremtésének elősegítése hivatkozásul szolgálhat további könnyítések, másféle kedvezmények igénybejelentésekor.

Győzelem napja? Mihelyt a Reichstag tornyára a győzelmi zászlót a szovjet katona kitűzte, karján mindkét óra megállt. Ez a megállt idő keseredik bennünk, ennek a megállt időnek a jelképei rozsdásodnak még mindig körülöttünk. Ha a békét meg akarjuk nyerni, mindettől meg kell szabadulnunk. Béke és megbékélés azonban nem azt jelenti, hogy a magyarok beletörődnek sorsukba, hanem hogy mindannyian keressük azt, amit a másik lelki békéjének érdekében tehetünk. Ez hozza meg talán mindenki saját békességét is, mint egykor Noé galambja az olajfaágat: a zöld levelecskét.