A háborúról – hatvan év múltán

Moszkvából hozott egy könyvet a posta. Az évforduló és a könyv megjelenése talán véletlenül esik egybe, de tematikailag mindenképpen összetartoznak. A feladó, egyszersmind a könyv szerzője, Lazar Lazarev régi barátom, az orosz háborús irodalom kiváló szakértője, és a moszkvai irodalomtudományi folyóirat, a Voproszi Lityeraturi főszerkesztője. Annak idején a Baltikumtól Sztálingrádig végigharcolta a háborút, súlyosan megsebesült, és már túl van a nyolcvanadik életévén. Jogosult tehát a könyv címe: Egy idős ember feljegyzései.

Esszéket, emlékezéseket tartalmaz ez a több mint ötszáz oldalas kötet. Olyan írók szerepelnek benne, akiket a magyar olvasó jól ismer, például Ilja Ehrenburg (Lazarev a gazdag hagyaték egyik gondozója) vagy Konsztantyin Szimonov, aki mondhatni atyai jóbarátja volt. Olvashatunk Andrej Tarkovszkijról, a Rubljov és a Solaris világhírű rendezőjéről, akivel együtt dolgozott mint a forgatókönyvek szerkesztője, vagy az alig 1-2 éve elhunyt belorusz íróról, Vaszil Bikovról, s vele kapcsolatban arról, hogy Brezsnyevék után Lukasenkóék sem szűntek meg üldözni az egykori frontharcost, a magyarra is lefordított Holtaknak nem fáj szerzőjét, aki előbb Helsinkibe, majd Prágába volt kénytelen emigrálni, és csak meghalni engedték vissza Minszkbe. Izgalmas és szomorú adalék a mai belorusz rezsim antidemokratizmusáról...

Az évforduló idején olvasom Lazarev könyvét, tehát háborús emlékeit keresem. Lazarevre jellemző, hogy nem kedveli a hamis pátoszt: az igazat akarja tudni és közvetíteni. Bár ez a kép komor, és korántsem egyezik a tegnapi és a mai történelemkonstruktőrök állítólag lelkesítő képzelgéseivel, amelyeket a politika a saját céljaira alakított ki. A történelmi igazság ridegebb, viszont tanulságosabb.

Egyetlen példa: 1941 októberében a németek már Moszkva előtt állnak. A helyzet kétségbeejtő, a fővárost kiürítik, a kormány, sőt a vezérkar is távozik. Moszkvában csak Sztálin maradt és kilenc vezérkari tiszt, akik közvetlenül segítették munkáját. Azért kilencen, mert ennyi hely maradt azon az állandóan készenlétben álló repülőgépen, amely elmenekítette volna őket, ha a hitleristák mégis elfoglalják a várost. Mint ismeretes, a Moszkvát védelmező csapatok parancsnokává Sztálin Georgij Zsukovot nevezte ki, noha nem sokkal korábban botrányos körülmények közepette leváltotta őt mint vezérkari főnököt. Ekkor Sztálin parancsot ad, hogy a lapok közöljék Zsukov arcképét, noha addig csak alacsonyabb rangú tisztek portréi jelenhettek meg, a tábornokoké soha. Ezt a gesztust sokan úgy értelmezték, mintha Sztálin bocsánatot akart volna kérni Zsukovtól a korábbi konfliktus miatt. Lazarev rámutat, hogy Sztálinnak nem volt szokása bocsánatot kérni, s ezúttal egészen másról volt szó. Sztálin ugyanis számolt azzal, hogy a moszkvai csatában nem a szovjetek, hanem a németek győznek. A tragédia bekövetkezése esetén pedig – Sztálin számítása szerint – világossá lesz, hogy ki a felelős a vereségért. Természetesen nem ő, hanem Zsukov. Manapság éppen az évforduló kapcsán meglehetősen sok kísérlet történik orosz földön Sztálin rehabilitálására. Lazarev a pszeudosztálinistákkal szemben újólag megmutatta a diktátor igazi, álságos természetét. És ő aztán soha nem akarja eltakarni a valóságos győzelem díszleteivel sem azokat az óriási emberáldozatokat, amelyekért alapvetően Sztálin felelt. A 27 millió halottat. Arról az adatról pedig még a hetvenes években ő írt a nagy nyilvánosság számára először, hogy a háborúban odaveszett az 1916 és 1923 között született szovjet férfilakosság hetven (!) százaléka, az 1924-es évjárat ötven százaléka és az 1925-ösöknek harminc százaléka sem érte meg a győzelem napját. Azok, akik 1925-ben születtek, a háború kitörésekor mindössze 16 évesek voltak! Ezek az adatok érzékeltetik azt is, hogy a háborús tragédia miért érinti annyira érzékenyen a volt szovjet lakosságot még annyi idő múltán is.

És vannak másféle érzékenységek. Említettem már, hogy Lazarev mint tengerészgyalogos hadnagy előbb szakasz-, majd századparancsnokként harcolt. Sok évtizeddel a háború után Lazarev német földön járt. Elvetődik a Balti-tenger partjára, s egy városkában várja a berlini vonatcsatlakozást. Közben betér a városka templomába, ahol meglátja a háborús hősök emléktábláját. És az elesettek között három olyan is szerepel, akik Miusznál haltak meg 1943. augusztus 27-én, amikor ő, Lazarev szintén ezen a helyen három golyót is kapott: „egy rendeset és két robbanót”. „Sem bosszúvágy, sem káröröm, sem lelkiismeret-furdalás nem kínzott. Lelkemben csak tétova és nehéz emlékek maradtak...” – ez a szerző mai kommentárja.

Az őszinteség és az igazság keresése – talán ez a két érzés kellene, hogy vezesse a mai emlékezéseket.