„Szép kis kirándulás volt...”

„Most 60 év után is azon gondolkodom, mennyien ott maradtak, mennyien meghaltak ebben az értelmetlenségben”Szekeres Éva felvételeJó kedélyű, istenfélő ember, aki megjárta a XX. század legnagyobb emberpusztító poklát, a II. világháborút. Alig három hónapos, fiatal házas volt, amikor megérkezett a behívó, és be kellett vonulnia a losonci 23. gyalogezredhez. Ahhoz az alakulathoz, amelynek színe-java ott maradt kint a keleti fronton, a csupa életerős fiatalember sírján talán még jel sincs.

Ha arról kérdezem, mit gondol 60 évvel a világháború befejezése után a történelemnek erről a szakaszáról, könnybe lábadt szemmel emlékezik.

„Hát mint mondjak én erre, 60 év után? A mesterségem gépészkovács és gyógykovács volt, Losoncon a tüzérlaktanyában szereztem ezt a képesítést. 60 kovácsmester között öten kaptunk kiváló oklevelet. 1913-ban születtem Füleken, még a monarchiában, aztán jött a határváltás, de a csehek alatt sikerült kikerülnöm a katonaságot. Amikor a magyarok alatt sorozásra kerültem, már a húszas éveim vége felé jártam. Minket, újoncnak valókat felvittek Budapestre, orvosi felülvizsgálatra. Nekem már akkor is gyengébb volt a szemem, kovácsoknál a sok tűzbe való nézést hamar megsínyli a szem, hát erre próbáltam meg rájátszani. Persze, hogy ki akartam magam húzni, hát kinek volt akkor kedve elmenni a frontra?! Egy magas rangú orvostiszt vizsgált, mondta, nézzek a folyosó végébe, mit látok? Mondom, valami sötét folt van ott, de hogy mi az, én azt meg nem mondom. Erre azt mondta az orvos, no ha azt látja, akkor maga is megfog egy golyót a fronton. ĺgy mondta, hogy jó leszek golyófogónak!

Ezután hívtak be Losoncra katonának, pontosan már nem emlékszem, de tán úgy 1942-ben volt. Ekkor még nem mentem ki a frontra, de már számba vettek. 1943-ban nősültem, addig Osgyánban laktam, akkor költöztem be Rimaszombatba, Tamásfalára. Ekkor már igen gyorsan kivittek a frontra! Egész az oroszországi első vonalig vittek, igaz hol vittek, hol meg gyalogoltunk. Nem volt könnyű élete a gyalogosnak. Kifelé menet még csak-csak, de visszafelé már védekezve, harcolva jöttünk, a németeket kellett védeni, ők elinaltak, mi meg tartottuk a frontot.

Sose felejtem el, éjjel-nappal jöttünk, istenem, de sokan ottmaradtak. Az ezredből, bizony, nem sokan maradtunk. Egész a román határig jöttünk, akkor Szolnokra vezényeltek, hogy ott majd lecserélnek bennünket, de bizony nem volt kivel lecserélni, hát mentünk vissza az első vonalba, Erdélybe harcolni. Erdélyen, Aradnál, Világosnál még harcoltam. Ott azt hittem, már vége mindennek, a járőrt még az oroszok elengedték, de amikor az ezred menni akart, akkor olyan pergőtüzet kaptunk, hogy mozdulni sem lehetett. Bekerítettek minket egy folyó melletti nagy laposon, kukoricás meg legelő volt ott, de nem estem fogságba, mert kivágtuk magunkat. Egy balassagyarmati fiúval ott maradtunk ketten, a legnagyobb golyózáporban. Ez a fiú a Faust nevű páncéltörővel kilőtt még három tankot, aztán uzsgyi, futottunk. De én még összeszedtem közben az ezred gazdátlanul maradt szekereit. Az én egyik lovamat kilőtték, abban a golyózáporban befogtam egy másikat, aztán irány előre, át a vízen, haza a magyar föld felé. A katonalovak úgy meg voltak szokva, hogy ha egy szekér elindult vezetve, akkor azok maguktól elindultak egymás után, húzták szépen a szekeret, így aztán 16 szekeret hoztam át a frontvonalon. Hát ezért a cselekedetért honvédból egyből törzsőrmesterré léptettek elő, de én azt mondtam, nekem az nem kell, nem megyek én azzal semmire, csak hagyjanak meg engem honvédnek. Makóról Vácra kerültem, az elosztóba, akkor már nem volt nagy rend éppenséggel.

Akkor haza is tudtam jönni egy pár hétre, mert akkora volt a kavarodás, hogy senki nem keresett minket. Losonc előtt a Vácon öszszeszedett ezredmaradvánnyal megbeszéltük, hogy jó volna még egy kis szabad, így hazaküldtem az embereket, aztán meghagytam, hogy jó tíz nap múlva jelentkezzék mindenki, a lóval meg a szekérrel Losonc előtt. ĺgy az Ipoly menti falukból való fiúk hazamentek a katonalovakkal, otthon 1944 őszén még szántottak, vetettek, majd jelentkeztünk a losonci parancsnokságon. Ott meg azt mondtuk, hogy most jöttünk a frontról, kérünk leváltást, pihenőt. Hát még kaptunk két hét szabadot. Legalább addig se pusztult a nép, míg szabadságon otthon voltunk. Hogy utána hová, merre? Megjártam még a nyugati frontot is, egész Grazig vezényeltek minket, többször megpróbáltunk hazajönni, volt akinek sikerült, volt akinek nem.

Aztán Ausztriában orosz fogságba estem, de csak 9 hónapig voltam fogoly, mert aki csehszlovák állampolgárnak vallotta magát, azt hamarább elengedték. Volt olyan guszonai társam, aki az istennek se akarta magát csehszlováknak vallani, így ő bizony jó öt évet volt orosz fogságban. Mit mondjak még? Ha az Isten védőkeze nem lett volna felettem, ha nem lett volna jó idegrendszerem, akkor bizony ki sem bírtam volna.

Emlékszem, mikor ott, az orosz körgyűrűből való kitöréskor elindultam a magyar föld felé, az én drága feleségem jutott az eszembe. Ő mondta nekem, ha bajba kerülsz, rám gondolj. Amikor az első szekéren a lovak közé csaptam, az ő arcát láttam magam előtt. Egész életemben dolgoztam, megmaradtam az iparban, mindent a semmiből kellett kezdenem. Már most azt mondom, jó „kirándulás” volt ez. Most 60 év után is azon gondolkodom, mennyien ott maradtak, mennyien meghaltak ebben az értelmetlenségben.