Ki ezért a felelős?

A napokban ország-világ a II. világháború befejezésére emlékezik, a felszabadulás 60. évfordulójának megünneplésére készül. Az állam nagy pénzeket fizetett már ki kárpótlásként egyes személyeknek, de a kárpótoltakból sajnos kimaradtak azok a fiatal leventék, akik alig töltötték be 14. életévüket, s elhurcolták őket idegen országba. Nem értem, miért nem lehet ezeket a büntetlen előéletű, akkor még gyerekeket kárpótolni – ha nem anyagilag, akkor erkölcsileg, egy bocsánatkéréssel legalább.

Emlékszem 1938-ban a magyarok megérkezésére, a 41-42-es évekre, a bombázásokra, riadókra, s hogy 12 évesen mint levente, minden szerdán délután kötelező katonai gyakorlaton kellett részt vennem a járáson. 1944. decemberében, mikor a szovjet csapatok körülzárták Budapestet, s Pozsony-Nyitra megye területe a német hadsereg közvetlen hátországa lett, a magyar hadvezetés elrendelte a 14-16 év közöttiek behívását, mely rám is vonatkozott. A gyülekezés után alomszalmával beterített kocsikban lettünk elhelyezve. Azt gondoltam, egyenesen Németországba indultunk, ehelyett a szudétanémet Chebbe vittek.

Néhányan szökést kíséreltünk meg, de elfogtak. Egész éjszaka kúszás, békaügetés volt a büntetés, meg guggolva széklábak fogásával egyensúlyoztunk. Hazaárulónak bélyegeztek minket, de reggel visszaengedtek a barakkba. Egy napon mumpszot kaptam, 5-6 napig voltam a katonakórházban, de meggyógyultam.

1945. február közepén tőlünk mintegy 130 kilométerre, északkeletre történt Drezda bombázása. Minket váratlanul, teljes felszereléssel felsorakoztattak, aztán irány a vasútállomás. Március 21-én barakktáborunkat kiürítették, minket Berlin Spandau-West területén, hatalmas fenyőfák közé, egy téglaépületből álló táborba vittek. Egy hónapot töltöttünk itt. 1945. április 21-én riadóztattak, majd egy osztrák származású Wehrmacht katonai vezetésével, a magyar altisztek felügyeletével gyalogmenetben elindítottak bennünket az Északi-tenger irányába. Az első város 25 km-re Nauen volt, majd további 200 kilométert meneteltünk.

Nagyon siralmas és elkeserítő látvány volt a csíkos ruhákban menetelő foglyok csoportjainak menete. Szemtanúi voltunk annak, mikor az összeesett rabokat agyonlőtték, s az út menti árkokba taszították.

1945. május 2-án, reggel ismét útnak indultunk. Rövid időn belül légitámadást kaptunk. Társammal jó távolra mentünk egy erdőbe, ahol teremtett lélek sem járt, majd a műútra visszatérve láttuk a veszteségeket.

A mi csoportunk teljesen szétszakadt. Másodmagammal tovább mentünk. Egyszerre csak egy város szélén katonai nyitott autót láttunk, és mellette két angol egyenruhás ember, sisakjukon MP (katonai rendőrség) felirat volt. Mondták, mutatták, merre menjünk, így beértünk Schwerin város főterére. Éjszakára egy üres katonai táborba kísértek mindnyájunkat. Május 8-án éjszaka hatalmas lövöldözés hallatszott és látszott minden felől. Fényjelzők szántották a sötét éjszakát. Véget ért a II. világháború. 1946 márciusában láttam meg újra szülőfalumat, Kajalt.

1947-ben megkezdődött a magyarok deportálása, a Csehországba utaló papírok mind a mai napig megvannak. Kérdem én: miért kellett – már békeidőben – büntetlen fiatal fiúkat és magyar családokat munkára elhurcolni? Ki ezért a felelős? Miért nincs bocsánatkérés a kegyetlen Beneš-dekrétumok miatt? Mindent meg kellene tenni azért, hogy ennyi év után legalább beszélni lehessen róla, s a jogtalanul elhurcoltakat minimum bocsánatkéréssel kárpótolják.

Madarász Pál, Kajal