Ki a nagyobb?

A kisebb gyerekek egymás játékáért verekszenek; a nagyobbak azért versengenek, hogy melyikük szülője talpraesettebb, kinek gyorsabb az internetcsatlakozása, kinek van modernebb MP3-lejátszója vagy mobiltelefonja. A kislányok Barbie babájuk felszereltsége tekintetében hadakoznak; a tinilányok összemérik, melyikük köldökpiercingje csillogóbb; az edzőtermeket látogató pubertás fiúk egymás bicepszét méricskélik. A szülők elégtétellel veszik tudomásul, ha csemetéjük megelőzi az osztálytársait; a szépségkirálynők kitartóan versengenek vetélytársnőikkel a koronáért; az autóversenyzők mindent megtesznek azért, hogy az ő nyakukba akaszszák a babérkoszorút. A hivatalnokok versengenek a főnök kegyeiért; a színész örül, ha kollégái elől elhalászhatja az áhított főszerepet; a prédikátor önbecsülését csiklandozza, ha a legjobb szónoknak titulálják a városban; a politikus minden alkalmat kihasználva hangsúlyozza, hogy pártja mindenek felett megérdemli a bizalmat; az idős nénik egymást túlharsogva dicsérik az unokájukat, és büszkélkednek el a legfrissebb pletykákkal – satöbbi, satöbbi.

A szociológusok és a közgazdászok bizonyára törvényszerűségeknek, a pedagógusok természetes versengésnek, a vállalkozó pedig legitim ambícióknak nevezné mindezen jelenségeket. Valójában jónak lenni valamiben, esetleg törekedni arra, hogy a legjobbak legyünk, nincs okvetlenül a kárunkra. Egy bizonyos határon túllépve azonban a felszínre kerül egy kérdés: nem válik-e veszélyessé, hogy kapcsolatainkat konkurenciaharcnak éljük meg? Nem válik-e veszélyessé, hogy embertársainkat csupán egy, az utunkban álló akadálynak tekintjük, amelyet le kell küzdenünk? Más szóval: megszerezhetjük-e belső harmóniánkat és békénket, ha önazonosságunkat állandó jelleggel másokkal való versengésünkben építjük? Valójában persze nincs új a nap alatt. Amikor Jézus egyszer a tizenkét tanítvánnyal Kafarnaum felé vette az irányt, a Mester megkérdezte őket, miről beszélgettek az úton. „Hallgatnak – írja Márk az evangéliumában –, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük?” Jézus kitűnő pedagógusként reagált gondolataikra: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája!” (Mk 9, 34-35) Ebben a szellemben Szent Pál később, a Rómaiaknak írt levelében a megelőzést paradox értelemben emlegeti: „A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást!” (Róm 12, 10) A tiszteletadásban megelőzni egymást látszólag ellentmondást takar; kitűnően kifejezi, hogy a versengő személyek nem egymástól távolodnak, hanem egymás felé tartanak. A kölcsönös tiszteletadás által az ellenfelekből testvérek, az elkülönülő szigetecskékből szárazföld, az ellenségekből egy népcsoport lesz. Csak mint testvérek vagyunk képesek megtalálni a saját azonosságunkat, a testvériség szemüvegén keresztül érzékelhetjük a Mennyei Atyát.

A Budapesten egy héttel ezelőtt szentté avatott Sálkaházi Sára egyike volt azoknak, akik szolgálatukkal a tiszteletadásban nagyban megelőzték embertársaikat. Amikor a nyilasok elfogták őt, rávette az őrzőit, hogy imádkozhasson még egy utolsót. Bizarr jelenet lehetett, ahogy a két katona a térdeplő Sárára várakozik, és döbbenten figyeli a mélyen összpontosító nővért. Feltehetően azt gondolták, mindenképpen erősebbek és hatalmasabbak, mint ő. De az sem véletlen, hogy nevüket ma nem ismerjük, Sálkaházi Sáráét viszont igen. Hiszen példaképre van szükségünk, aki emlékeztet bennünket a valódi győzelmekhez vezető útra.

A szerző római katolikus pap