„Kettőnk kapcsolatát az őszinteség jellemzi”

B. Á.: Az egyetemi felvételi alkalmával. Mindketten magyar–szlovák szakra jelentkeztünk, és a szóbelin találkoztunk. Emlékszem, amikor kijött a vizsgateremből, nagy várakozással ugrottam felé azzal, hogy „na, mi volt?” Erre ő, csak úgy, félvállról vetette oda, hogy „ugyan már, nem nagy ügy”. Az első benyomásom tehát az volt, hogy micsoda egy nagyképű, felfújt alak. Azután viszont csoporttársak lettünk, és nagyon hamar összebarátkoztunk. A barátságból fokozatosan szerelem lett, és még az egyetem alatt házasság.

B. Gy: A felvételin találkoztunk, a Comenius Egyetem Bölcsészkarán. Mindkettőnket fölvettek, és egy év után össze is házasodtunk. Volt ennek ugyanis egy gyakorlati haszna is: kaptunk külön szobát. Nagyon jó volt az a szoba, rengetegen jártak hozzánk. A József Attila Klubban föllépők közül is sokan megfordultak nálunk, például Bródy János is.

Mi fogta meg a leginkább a párjában?

B. Á.: A szeme. Már az első évfolyam alatt szóltak a csoporttársnőim, hogy ez a Gyula mindig engem néz előadás közben. Erre kezdtem el én is figyelni, és tényleg engem nézett. Ekkor figyeltem csak fel arra a rendkívüli kék szempárra és a tiszta tekintetére, amely nyíltságról, őszinteségről, jóságról árulkodott. Ennyi év után is azt kell mondanom, ez a benyomásom helyes volt.

B. Gy.: A kisugárzása. Az, ami a jelleméből megmutatkozott az arcán. És a szeme. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Az ő szeméből elsősorban őszinteséget, becsületességet, kitárulkozást olvastam ki. Ezek a tulajdonságok később a munkája során nagy szerepet játszottak.

Mi a legszebb és a legkínosabb (persze humoros jellegű) közös emlékük?

B. Á.: Nehéz csaknem harmincévnyi kapcsolat után kiválasztani a legszebb emléket. Az egyik legkedvesebb emlékem az egyetemi éveinkhez kötődik, amikor Kelet-Szlovákiában voltunk krumplibrigádon. Végig egymás mellett dolgoztunk, s amikor megtelt a vödör, én tartottam a zsákot, Gyula pedig szórta a krumplit. Minden teli zsák után „járt” egy puszi. Akkor már jegyesek voltunk, így ezen senki sem ütközött meg. Kivéve a helyi szövetkezetben dolgozó néniket, akik néhány nap után odamerészkedtek a csoporttársainkhoz, és megkérdezték tőlük, hogy lehet az, hogy ez a testvérpár tízpercenként megcsókolja egymást!? Merthogy szerintük kiköpött másai voltunk egymásnak. Ugyanekkor történt az is, hogy a helyi kultúrházban voltunk elszállásolva – lányok a színpadon, fiúk a nézőtéren, köztünk a függöny –, amelynek nem volt toalettje, úgyhogy a kerti budiba kellett kijárnunk. A vőlegényem persze úriember módjára mindig elkísért. Igen ám, csakhogy a női és a férfi részleget csak egy deszka választotta el egymástól. Mondanom sem kell, hogy én is úrilány voltam ám, így az ott töltött hét alatt majdnem bélcsavarodást kaptam…

B. Gy.: Úgy érzem, nagyon mesterkélt lenne, ha most valamit legnek kiválasztanék. Az ugrik be, amikor először voltunk a lányokkal Görögországban. Akkor én már két éve parlamenti képviselő voltam, és azt gondoltam, külföldön, ismeretlenként végre kikapcsolhatok, nem kell minden mozdulatomra külön ügyelnem. Hát nem így lett. Már a reptéren többen megszólítottak, a cseh televízió riportere a tengerben úszva köszönt rám.

Milyen ember Bárdos Gyula/Bárdos Ágnes?

B. Á.: Elsősorban nagyon őszinte, tisztességes és becsületes ember. Ezek a tulajdonságok számomra is nagyon fontosak. Biztos vagyok abban, hogy soha senkit nem verne át. Ami még nagyon fontos: családcentrikus. Ez alighanem abból adódik, hogy tízéves korában elveszítette az édesanyját, és öt évre rá az édesapját is. Már kapcsolatunk kezdetén kijelentette, minden álma az, hogy az ő gyermekei teljes családban nőjenek fel.

B. Gy.: Nagyon nyitott, őszinte, rendkívül szorgalmas és következetes. S amire én soha nem voltam képes: hihetetlen gyorsasággal képes szövegeket memorizálni. Ezenkívül temperamentumos, igazi tűzről pattant menyecske.

Mi a legjobb és a legdühítőbb tulajdonsága?

B. Á.: A legjobbakat már felsoroltam. Emellett persze vannak dühítő tulajdonságai is, amelyek már megismerkedésünkkor is megvoltak, én mégis abban reménykedtem, hogy az idő során ezek valahogy kikopnak az eszköztárából. Hát nem így lett. Időnként azt veszem észre, hogy – szerintem indokolatlanul – morog. Valószínű, hogy ehhez hozzájárul a mostani pozíciója is, amely nyilvánvalóan iszonyatos feszültségekkel jár, és egy nagy adag önfegyelmet igényel, hiszen a nyilvánosság előtt „viselkednie” kell. A felgyülemlett feszültséget valahol persze le kell vezetni, és ennek néha én válok a szenvedő alanyává. A másik dühítő dolog, amikor engem akar „kímélni”. Ez úgy nyilvánul meg, hogy például visszalopja a szekrénybe azt az inget, amit már viselt egyszer, mert tudja, hogy én azt pardon nélkül a szennyesbe teszem, akkor is, ha csak egy óráig volt rajta. Olyan is előfordult, hogy már a kabátot vette fel, amikor rájöttem a csínyre, és bizony ki kellett cserélnie az ingét.

B. Gy.: Kezdjük a negatívummal! Nagyon idegesít a pontatlanság. Ágiról bármit el lehet mondani, csak azt nem, hogy pontos lenne. Ha én valakivel megegyezek egy időpontban, azt percre pontosan betartom. Áginak pár perc csúszás nem okoz gondot. Nem azt mondom, hogy órákat késik, én azonban rettentő dühös tudok lenni, ha valahová készülünk, és nem tudunk időben elindulni. Legújabban azt csinálom, hogy korábbi időpontot mondok, így van rá némi esély, hogy időre odaérjünk. A legkedvesebb tulajdonsága egyértelműen a nyíltsága, egyenessége, hogy ami a szívén, az a száján. Akkor is elmondja a véleményét, ha problémája lehet belőle. Kettőnk kapcsolatát az elejétől kezdve a nyitottság, őszinteség jellemezte. Talán ez a nyitja annak, hogy még mindig együtt vagyunk. A másik jellemzője, amely nekem nagyon szimpatikus, hogy soha nem akart főnök lenni, bár a szakmai felkészültsége, tapasztalata bőven megvan hozzá. Azt gondolom ez elég ritka és becsülendő tulajdonság.

Mit csinál, amikor nem dolgozik?

B. Á.: Két éve költöztünk családi házba, és a következő nyáron lett füvünk is. Nevettek is rajtunk a szomszédok, hogy megnézik ők majd, hogyan tudunk fenntartani egy ekkora pázsitot. Gyula azonban hallani sem akart róla, hogy az ő kertjében valaki más gondozza a gyepet. Nos, azóta is csodájára járnak a pázsitunknak, amelyet kizárólag ő tart rendben. Néha elnézem, mekkora szeretettel, odafigyeléssel tologatja a kaszálógépet. Azt hiszem, ez számára a legtökéletesebb kikapcsolódás. A másik nagy, régi szenvedélye az olvasás. Déry, Márai, Kundera a kedvencek.

B. Gy.: Mindig dolgozik. Nem „normális” dolog, hogy amikor elmegyünk színházba, ő az operatőrt is „hozza”, és a szünetben, ahelyett, hogy megbeszélnénk az előadást, interjút készít a rendezővel. De moziba, kiállításra sem tudunk úgy elmenni, hogy ne azt nézze, hogy lehetne ezt a témát „megcsinálni”. Szabadidejében rengeteget olvas, főleg verseket.

Milyen számára az ideális vasárnap?

B. Á.: Ilyenből sajnos nagyon kevés van, mert a munkájából kifolyólag gyakran távol van vasárnap is, akár televíziós szereplés vagy egyéb rendezvények miatt. Az ideális vasárnap tehát az, amikor végre otthon pihenhet. Ebbe belefér az is, hogy ilyenkor ő készíti az ebédet, vagy csak olvasgat egész nap, esetleg fogjuk magunkat, és kimegyünk a jókai vízimalomhoz.

B. Gy.: Szerintem az lenne az ideális, ha reggel beülnénk a kocsiba, és elmennénk valahova, úgyhogy nem kellene az egész napot a konyhában töltenie. Mostanában ugyanis az van, hogy én a vasárnapokat rendszerint munkával töltöm: tévében, rádióban, esetleg valami rendezvényen. Ági pedig, jó háziasszony módjára, egész nap, néha késő estig süt-főz.

Milyen szakács/evő?

B. Á.: Elég egy tekintet, és mindenki meggyőződhet róla, hogy nagyon jó evő. (nevetés) Amint már említettem, egy teljes vasárnapi menüt el tud készíteni, mindennel, ami ahhoz tartozik, beleértve a rántott karfiolt a vegetáriánus lányunknak. A lányaink szerint ráadásul ő jobb húslevest főz, mint én. A krumplipürét különösen jól készíti, ám egy egyszerű pörkölt már gondot okozna neki.

B. Gy.: Szakácsnak remek, sajnos. Már nyugodjon anyósom is ismert volt a jó főztjéről a faluban, és ezt Ági örökölte tőle. Nem ismerek olyan ételt, ami az ő kiszerelésében ne ízlene. Sok finomságról nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik, mielőtt megismerkedtünk. Van egy ismerősünk, aki azt írta Ági könyvébe, hogy a legjobb zsíros kenyeret is ő készítette. A feleségem ugyanis még ezt az egyszerű ételt is úgy tálalja, hogy az egy élmény.

Mire költi leginkább a pénzét?

B. Á.: (Hosszabb gondolkodás után) …nem is tudom! Ruhákra nem, az biztos. Nem igazán lehet vele vásárolni, mert az első holmit, amit ráadnak, biztos megveszi, csakhogy ne kelljen tovább ott időznie. Nemrégiben azonban meglepett, mert egy komplett új szerelésben jelent meg: hibátlan öltöny, hozzáillő ing, nyakkendő, cipő. Az első randevúnkra ugyanis barna kockás nadrágban, kék kockás ingben, és olyan kockás zakóban jelent meg, amelyben piros szövések voltak. „Hát ezt a pasit egy kis jóízlésre kell tanítani!” – mondtam akkor magamban. Örömmel nyugtázom, hogy huszonhét év házasság után ebben sikeresnek mondhatom magam. Ezenkívül rendszeresen vásárol könyveket és virágot. Mindketten szeretjük, ha friss virág van a vázákban.

B. Gy.: Nem igazán jellemző rá, hogy bármire is költené a pénzét. Olyan családból származik, amelyet soha nem vetett fel az anyagi jólét, így megtanulta a takarékosságot. A legtöbb pénzünk mindig a kultúrára ment el. Ha például Magyarországon voltunk, mindig elmentük néhány színházi előadásra, filmre, vettünk egy csomó lemezt és könyvet. Egy alkalommal Ági végül elaludt a Duna moziban, amikor még az éjjeli vetítésre is jegyet váltottunk.

Ha választhatna, mit változtatna meg rajta?

B. Á.: A nő, aki azt gondolja, egy pasit meg lehet változtatni, nagy tévedésben van. Én már lemondtam erről. Nem változtatnék. Talán még azt a kissé bosszantó morgását sem, mert anélkül már nem ugyanaz az ember lenne.

B. Gy.: Nem tudom, nem lenne-e igazságtalan ilyet mondanom, hiszen egy csomó dolog van, amit szívesen változtatnék magamon is, de nem megy. Ha mégis megtehetném, talán a pontatlansága lenne az.

Milyen ember lenne, ha nem ő lenne a férje/felesége? Mit adott önnek, mire tanította meg?

B. Á.: Azt hiszem, mi ketten mindig is egy húron pendültünk, a fontos dolgokról mindig azonos volt a véleményünk. Következésképp az, hogy bizonyos helyzetekben homlokegyenest más legyen az értékrendünk, nem következett be, vagy észrevétlenül történt meg. Azt pedig, hogy mire tanított meg, csak az utóbbi időben tudatosítottam. Korábban minden gondolkodás nélkül igent mondtam bármilyen felkérésre, feladatra, és ha valamit egyszer megígértem, minden esetben teljesítettem is. Egy idő után aztán sok lett, nem maradt időm a családra, magamra. Meg kellett hát tanulnom nemet mondani, és ez nagyrészt Gyula érdeme. Emberismeretből is sokat tanultam tőle. Én ugyanis hajlamos vagyok, kissé naivan, minden esetben azt feltételezni, hogy ha jóhiszeműen közeledem valakihez, akkor ugyanezt kapom vissza. Ugyancsak Gyula ébresztett rá arra, hogy néha nem árt az óvatosság, a bizonyos fokú távolságtartás.

B. Gy.: Abszolút hipotetikus kérdés, el sem tudom képzelni. Azt mondják, egy bizonyos közösen eltöltött idő után két ember már egymás sejtjeiben van. Azt hiszem, Ági nélkül kevésbé lennék következetes. Azt is el tudom képzelni, hogy ha nem ismerkedünk meg, nem fejezem be az egyetemet, és más pályára lépek. De nagyon nehéz erre gondolnom, mert mi ketten az elejétől fogva kiegészítjük egymást, bár tulajdonságaink alapján abszolút különbözünk. Egyszer, diákkorunkban még azt is mondták, testvérekként hasonlítunk egymásra. Hozzá kell tennem, Ági sosem szólt bele a döntéseimbe, miközben a véleménye mindig nagyon fontos volt. Mindig képesek voltunk elfogadni és tiszteletben tartani a másik döntéseit. Bizonyára tőle tanultam meg a színház, a film, a művészet szeretetét is. Korábban inkább pragmatikus voltam, és a sport iránt érdeklődtem.

Hogyan változtatta meg a gyermeknevelés a kapcsolatukat?

B. Á.: A nevelést illetően alapvetően egyformán látjuk a dolgokat, kivéve egyes apróságokat. Kis koruktól kezdve az volt az érzésem, Gyula egy kicsit elkényezteti a lányokat, ami néha kisebb súrlódásokhoz vezetett. Ami azonban fontos, a gyerekek előtt soha nem kerültünk ellentmondásba.

B. Gy.: Az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy szeretnénk gyerekeket. Talán valamivel kevesebb időt töltöttünk velük, mint a többi szülő, amiért néha lelkiismeret-furdalásunk volt, de kapcsolatunk mindkét lányunkkal nagyon jó, ami talán azt jelzi, a fontos dolgok rendben voltak. Egyébként büszkén mondhatom, mindkét lányunk nagyon tehetséges és szuverén egyéniség. Sosem szóltunk bele az életükbe, csupán támogatni próbáltuk őket, és a megfelelő hátteret biztosítani.

Mindketten, egymástól függetlenül ismert személyek. Hogyan alakította a karrier kettőjük kapcsolatát?

B. Á.: Van sajnos egy kellemetlen dolog, amivel rendszeresen szembesülnöm kell, mégpedig az, hogy néhányan azt gondolják, én azért vagyok ott, ahol vagyok, mert a férjem képviselő. Ez nagyon tud bántani, mert nem igaz. Az én karrierem jóval Gyula politikai karrierje előtt indult el, és mindent önerőből értem el. Ennek kapcsán egyszer azt mondtam valakinek, hogy én nem Bárdos Gyula képviselő, hanem Bárdos Gyula harmadéves egyetemi hallgató felesége lettem.

B. Gy.: A kapcsolatunkra nem volt hatással, inkább a hétköznapi életünkre – olyan értelemben, hogy kevesebb időt töltöttünk együtt. Sokan furcsállották is, hogy amikor Ági dolgozott, az apjuk volt a gyerekekkel. Számunkra ez természetes volt. Szerintem a feleségem szempontjából inkább lehet hátrány, hogy én politikus vagyok, mert egyesek olyan összefüggéseket láthatnak kettőnk pozíciója közt, ami őt nagyon zavarhatja, bár soha nem beszél róla.

Beszélnek otthon munkáról?

B. Á.: Engem nem érdekelnek a parlamenti háttér információk, nem szeretem a politikát, s ha időnként Gyula mégis beszámol a munkahelyén történtekről, biztos, hogy másnapra el is felejtem. Persze én is szoktam a bosszantó dolgokról beszélni, de ezekből szerencsére esetemben nincsen sok.

B. Gy: Én igyekszem a lehető legkevesebbet. Soha sem szerettem hazavinni a politikát. Bár nagyon nehéz teljesen elzárkózni, főleg, ha jönnek a telefonok, az sms-ek. Az is megtörtént már, hogy a Balatonról kellett feljönnöm a stúdióba. Kettőnk közül Ági beszél többet a munkájáról, talán azért, mert az övé érdekesebb, és ott inkább megtaláljuk a közös hangot.

Kritikusai egymásnak?

B. Á.: Igen, határozottan. Ha csak tehetem, figyelemmel kísérem a tévés, rádiós szerepléseit, és mindig elmondom a véleményemet, amit ő rendszerint elfogad.

B. Gy.: Igen és ez kölcsönös.

Milyen érzés Bárdos Gyula/Bárdos Ágnes házastársának lenni?

B. Á.: Nem tudom, milyen lenne nem a házastársának lenni. Alapvetően azonban azt mondhatom, büszke vagyok a férjemre mint emberre és politikusra egyaránt.

B. Gy: Jó, mert általában pozitív visszajelzéseket kapok másoktól az ő személyével, munkájával kapcsolatban. Ő ugyanis az a típus, akit szeretnek az emberek. (czk)