Kétévi közjáték jótállással (1.)

Az 1990 júniusától eltelt 24 hónapban három szlovákiai magyar párt – a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), az Együttélés Politikai Mozgalom (EPM) és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) – képviselői ültek az egykori Szlovák Nemzeti Tanács nagy üléstermében. Akkori emlékeit, kérésünkre, Bauer Edit idézte fel.

Kedves Edit, amikor kilencven nyarán először foglalt helyet a parlamenti padsorokban, minek gondolta magát: már politikusnak vagy továbbra is szociológusnak?

Én sohasem tartottam magam igazán politikusnak. Ez a két dolog mindig ott vetekedett bennem. Egyszerűen azért, mert a képviselői munkámban rengeteget merítettem abból, hogy az életem felében kutatással foglalkoztam.

Ön szerint harminc esztendő elég távlat az 1992 júniusáig tartó két döntő év tárgyilagos megítéléséhez?

Nem hiszem. Számtalan dolog már ma is másként tűnik föl, és egy következő 30-40 év múlva pedig sok-sok részlet elhalványul, akár más jelentőséget kap.

Hol van hát a döntő hónapok objektív tényszerűsége? Mikor derülhet ki?

Óh, meglehet, hogy sohasem.

Pedig illenék elfogulatlanul, tisztán látni az átmenet idejének „ügyeiben”.

Mindenesetre úgy érzem, hogy nem foglalkoztunk és még ma sem foglalkozunk eléggé komolyan annak az időszaknak a feldolgozásával. Kissé lebecsüljük azt a rövid időt, és aki hangosabb, az egyéni látásmódját tartja helyesnek. Azt helyezi középpontba, még ha az nem okvetlenül fedi is a reális valóságot. Viszont az szintén tény, hogy az akkori események gyors tempóban zajlottak. Így talán sem mód, sem szándék nem akadt arra, hogy a szóban forgó időkről pontos és fontos emlékeztetők, dokumentumok, esetleg egyéni naplók készüljenek. Úgy látom, hogy a történtek sodrában megannyi minden maradt mind a mai napig a zárt ajtók mögött.

Az államszocializmus 1992 nyaráig csatavesztetten megadta magát, vagy csak vonakodva? Az 1990-es új parlamentben is voltak a kommunista rendszert körömszakadtáig védő politikusok?

Hm… Gondolom, a rendszerváltoztató politikusok többsége, azok is, akik korábban pártkatonák voltak, igyekeztek az új lehetőségekhez, az új körülményekhez idomulni. A kommunista ideológia teljes mértékben háttérbe szorult. Jött az új világ, a piacgazdaság szelleme, a vállalkozások lehetősége, a meggazdagodás esélye. Nem állítom, csupán úgy érzem, hogy akik a kommunista pártból jöttek, ők felkészültebbek voltak. Közülük sokan jobban, ügyesebben tudták megragadni azt az előnyt, hogy a privatizálandó vagyonok közelében voltak.

Ön nyilván figyelemmel kíséri, vajon Szlovákiában, a parlamenti munka mai tónusában is az akkori idők kissé vehemens politikai stílusa van-e jelen?

Nehezeket kérdez. Ha a manapság tapasztalható politizálás hangnemét az akkorihoz hasonlítom, nos, akkor az a törvényhozási időszak egy nóbl korszak volt. Azt senki nem engedte meg magának, ami az itteni politikának mostanában jó, hogy nem domináns alaphangja. A mi időnkben a képviselők jóval nagyobb tisztelettel léptek be abba az ülésterembe, ahol az ország sorsáról döntöttek.

Azóta eldurvult körülöttünk a világ?

Hát ahogyan most fest a politikai színtér, arra csak egyetlen szakszó van, az entrópia. Tehát a politika itt annyira földarabolja, szinte fölmorzsolja a társadalom szövetét, hogy fennáll annak a veszélye, mindez egy kaotikus helyzetbe torkollik. Abban pedig mindig a szélsőségeseknek áll a zászló.

Goromba, kemény, rámenős, vádaskodó a politika, annak nyomában a közélet hangneme?

Engem az aggaszt, ha először elmosódnak, majd eltűnnek a józan ész határai. Persze, azt én sem állítom, hogy abban az időben ne lettek volna parázs viták, de azok mindig a maguk korrekt medrében maradtak. Az oktatási és kulturális szakbizottságban szintén akadtak SNS-es kollégák, akik a kijelentéseikkel nem finomkodtak különösebben. Például Csehszlovákiának a rendszerváltás utáni nevét, annak írásmódját illetően, vagy a himnusz meg az állam szimbólumainak ügyében. De volt a képviselők körében egy olyan értelmiségi réteg is, amely nemcsak érezte, hanem ki is mondta, hogy az érdesen kinagyolt felhangokat pallérozni illene. Viszont amit az egymással szembeni, kíméletlen vádaskodásaikkal ma megengednek maguknak a politikusok, az egészen elképesztő.

Mondhatni, Bizánc?

Az nálam ugyanott kezdődik, ahol a gótikus templomok véget érnek; a szellemiségének hatása azonban rengetegszer tetten érhető a szlovákiai politikában. Ha abban már többé-kevésbé nem a dialógus és a szerződéseket be kell tartani princípiuma, hanem inkább a hogyan lehet átverni a másikat elvisége érvényesül. Ez utóbbit, sajnos, lehetetlenség nem észrevenni a szlovákiai politizálásban.

Magyar szemszögből mi tette élesebbé az akkori parlament vitáit: az első naptól terítéken lévő nyelvhasználati kérdések vagy a bős–nagymarosi vízerőmű egyre sürgetőbbé váló ügye?

Visszanézve, szerintem, a kettő együtt. A két témát azért is bajos lett volna különválasztani, mert a kisebbségi, így tehát a magyarnyelv-használat jogainak kérdései – pártként az SNS-nek és az új vezetőséget választott Maticának köszönhetően –, úgyszólván folyamatosan gerjesztették az erre kapható közvélemény egyre heveskedőbb hangulatát. Hiteles valóság, hogy 1990 októberében nemcsak Pozsonyban, a parlament régi épülete előtti téren uralkodott lincshangulat, hanem a szlovák nagyvárosokban a már-már polgárháborús légkör is. Még ha napjainkban ez talán túlzásnak tűnhet, ám akkor mindez realitás volt. Sőt, abban a hetekig elhúzódó és izgatott helyzetben akár egy államcsíny sem volt kizárt. Azzal a szándékkal, hogy egy kizárólagosabb szlovák állam alakuljon. Az elhíresült 1990-es maticás nyelvtörvény is már ennek az előszelét jelentette.

Bős ügyének problémaköre részint államközi, részint „csak” műszaki szempontból volt vitás. Így lazább konfliktusforrásnak bizonyult?

Látszólag. Legalábbis a kétéves parlamenti ciklus legelején. Ebben a kényes kérdésben akkor még láttunk némi reményt a kedvező megoldásra. Ugyanis a VPN-nek, tehát a rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomnak volt egy erős és állhatatos környezetvédő szárnya, a körükben Ján Budajjal, Vladimír Ondrušsal. Akor még azt gondoltuk, hogy megszabadulunk, megszabadulhatunk Bős kísértetétől. Amikor azonban megerősödött a Čarnogurský fivérek hatalma és befolyása, akkor vált valószínűvé, hogy ez a történet aligha fog számunkra is megfelelő útra terelődni. A mi érveink azon konkrét számítások adatain nyugodtak, hogy Bős haszna sohasem térítheti meg ennek az óriásberuházásnak anyagi volumenét. Ez pedig, a hiteles adatok tükrében, egyszerűen megkérdőjelezte az egész tervezet értelmét.

A „Duna-szörnyről” még 1977- ben született csehszlovák–magyar egyezmény. Utána hosszadalmasan egy nyögvenyelős huzavona következett. 1990-ben pedig már ennyire nyilvánvaló volt, hogy ez az egész egy erősen félrenyelt ügy?

Igen. A reális tényeket nézve nem is kellett hozzá két egyetem meg három doktorátus, hogy az ember összeszámolja: mekkora az átlagos vízátfolyás a Duna-mederben; ebből mennyit ígérnek, hogy majd benne marad a régi mederben, és hogy mennyi jut a turbinákra. Ha ezeket az adatokat valaki becsülettel végigszámította, úgy holmi differenciálszámítás nélkül is egykettőre kiderült, hogy a hivatalos számsorok summázata sántít, valahol turpisságot rejt. Föltehetően abban nem mondtak igazat, mennyi vizet is fog kapni a Duna régi medre. Hiszen ha betartották volna ezeket az akkoriban szolgálati adatokat, ez a teljes invesztíció csakis deficites lehet… Volt ellenben egy kollégám, aki bölcsen megjegyezte: ha nem találni logikát valami mögött, akkor keresd a katonai, a biztonságpolitikai érdeket. Utólag visszanézve, illetve azt is látva, hol tart mostanában Ján Čarnogurský véleményvilága, ma úgy gondolom, ez utóbbi szintén nagyon erősen közrejátszhatott. Hogy nyíljon ide egy következő hadi út a Fekete-tengerről.

Arra miként tud visszaemlékezni, hogy a föderatív Csehszlovákia kettészakításának ügyében, a szlovák parlamentben mikor kezdett sűrűsödni a levegő?

Ez sem váratott túl sokáig magára. Talán 1991 tavaszán. Amikor a VPN-ből kivált a Vladimír Mečiar vezette csoport, a nem sokkal később megalakult Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom magva.